13. Fejezet - Nem kell félned

Monroe. Eddig sem ismertem túlzottan, de külsőre egy kedves, szerény személyiségnek tűnik, ennek ellenére, amit most láttam a szöges ellentéte volt ennek. A látványtól őszintén szólva, bármennyire is próbálom tagadni megijedtem. Felpattantam ülőhelyzetemből, hátrálni kezdtem, ameddig Nick meg nem fogta a vállam. Monroe visszaváltozott, tekintetében ijedséget fedeztem fel, tudtam, hogy nem akarta, hogy ezt lássam, de miután mélyen a szemébe néztem sem tudtam elfelejteni azt az arcot.

- Hé, Stella, Monroe-tól nem kell félned! – mondta nyugtató hangon Nick.

- Bocsánat, én csak… túlzottan felmérgeskedtem ezen a dolgon. – magyarázkodott Monroe.

- Azt hiszem nekem ennyi elég volt a Grimm edzésből. – szólaltam meg remegő hangon, majd Nick felé fordultam. – Haza szeretnék menni. – jelentettem ki.

Nick Monroe-ra pillantott, majd újra a szemembe és ezután bólintott. Az autóhoz indult, némán követtem őt, majd beültem hátra.

- Nem kell félned. – mondta, mielőtt becsukta volna az ajtót.

- Dehogynem. – suttogtam magam elé.

Még hogy nem kell félnem? Persze, ezt könnyen mondja az, aki már több ideje látja őket, én még tulajdonképpen fel sem fogtam azt, ami történik velem. Ekkor tudatosult bennem, hogy már attól rettegek, ha látok egy olyan személyt „átváltozni”, akivel ezelőtt már beszéltem, mi van akkor, amikor ezt egy teljesen idegentől látom? Már tudom, hogy nem csak képzelődök és ez mind valóság, de ettől a tudattól csak még ijesztőbb ez az egész. Pár percig hagytak magara a gondolataimmal, a csomagtartó nyílására összerezzentem, fogalmam sem volt, hogy miért. További percek elteltével már Nick és Monroe is beült az autóba és elindultunk. Az egész út csendben telt, csak bámultam ki az ablakon és nem szóltam semmit. Tudtam, hogy túlreagáltam Monroe igazi arcának látását, de egyszerűen kiborultam. Rájöttem, hogy nem tudom korrigálni még a Grimm létet, tudatában lenni, hogy ez mind valóság sokkal rémisztőbb, minthogy azt gondoljam csak képzelődök. Akkor még volt mi mögé bújni, hogy nem vagyok normális, megőrültem, túl fáradt vagyok és rémeket látok, vagy csak éppen sötét volt és nem láttam jól, de most már minden teljesen megváltozott, nincsenek ezek az ürügyek, csak én és a valóság van, amit el kell fogadnom, bármilyen nehéz is. Tudtam, hogy elnézést kell kérnem Monroe-tól, amiért ennyire kiborultam miatta, de nem tudtam volna még úgy bocsánatot kérni, hogy az őszinte legyen, arra pedig egyikünknek sincs szüksége, hogy hazudjunk csupán illedelmességből. Végül is lesz még alkalmam Monroe-val négyszemközt beszélni, amikor már feldolgoztam a látottakat. Hiszen ő Nick barátja, nem lehet rossz ember, sem lény. Rosalee is olyan, mint ő, mégis segített nekem. Ahogy az utolsó gondolat végigfutott az agyamon eszembe jutott Alex. Vajon még mesterkedhet valamiben? Vagy túl régen történt a dolog és már el is felejtette? Fogalmam sincs, mit kellene gondolnom róla. Butaságnak tartom azt, hogy hozzá fordultam akkor, nem is ismertem, azt sem tudtam ki ő, és én hozzá futottam segítségért, amit Nicktől és a többiektől is megkaptam volna. Szégyellem magam emiatt, de ami még ennél is rosszabb, hogy Nick ebből semmit sem tud, közben pedig lehetséges, hogy Alex bántani akarja majd őt. Szólnom kellene neki erről, de tudom, hogy csak dühös lenne rám és 100°%, hogy haragudna rám emiatt. Nem kockáztatom meg, úgy döntök majd úgyis alakul a helyzet, majd amikor kiforr közbelépek és kitálalok mindent, remélem akkor már nem lesz túl késő. Monroe lassítani kezdett, majd megállt. Tudtam, hogy hazaértem, ezért kiszálltam. Nick is követett, megállt velem szemben. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tudtam semmit leolvasni az arcáról.

- Köszönöm, hogy elhoztatok engem is. – törtem meg a csendet. – Sajnálom, hogy így alakult. – tettem hozzá, miközben folyamatosan a földet néztem.

- Legközelebb másként fog. – jelent meg egy halvány mosoly az arcán. – Jut eszembe, kaptunk egy ügyet, majd átküldöm e-mailen. – kapott a fejéhez.

- Rendben, figyelni fogom. – bólintottam, majd elindultam a házam felé.

Visszanéztem, éppen abban a pillanatban hajtottak el. Követtem a tekintetemmel az autót, ameddig látótávolságon kívül nem ért. Bűntudat lépett fel bennem, biztos voltam benne, hogy megbántottam Monroe-t, fogalmam sincs hogyan fogom ezt elsimítani kettőnk között. Bementem a házba, bezártam az ajtót és ledobtam magam a kanapéra. Hátradöntöttem a fejem és lecsuktam a szemem. Nehéznek tartottam a feladatot, hogy ébren maradjak, de amikor érintést éreztem a karomon kipattant a szemem és, mint aki tűbe ült úgy álltam fel a kanapéról, Alex állt velem szembe.

- Úristen! – tettem a kezem a szívemhez. – Alex, idióta, tudod mennyire megijedtem?! – kérdeztem magasabb hangon, mint kellett volna.

- Hol voltál? – kérdezte karba tett kézzel.

- Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy te hogy kerülsz ide! – vágtam vissza. – Bezártam az ajtókat! – tettem hozzá felháborodva.

- Szerinted az engem megállít? – kérdezte egy vigyorral az arcán.

- Már semmiben sem vagyok biztos. – ráztam meg a fejem. – Miért jöttél ide? – kérdeztem cseppet sem barátságosan.

- Nem tudom kiverni a fejemből, ahogy elájultál. – mondja halkan, visszafojtott hangon.

- Miért? – ráncoltam össze a szemöldököm.

- Te más vagy, mint a többi ember. Ők nem mernek felém jönni, a birtok felé, te pedig annak ellenére, amiket meséltek neked eljöttél hozzám. – lépett közelebb.

Nem hátráltam, nem tudhatja meg mennyire megrémít ezzel, erősnek kell tűnnöm. Igaza van, tényleg nem ijedtem meg a szóbeszédektől, de ez egyáltalán nem jelent semmit, legalábbis számomra nem.

- Csak azért, mert az volt a véleményem, hogy nem ismernek téged. – mondtam halkan.

- Igen, tényleg nem ismernek. – simított végig az arcomon. – De te… - fojtotta vissza a hangját.

- Én? – néztem fel a szemébe.

Látszólag elgondolkozott kérdésemen. Tudtam, hogy nem tud rá mit válaszolni, de reménykedtem benne, hogy valami olyan dolgot fog mondani, amire tudok mit reagálni.

- Inkább felejtsd ez el! – lépett el tőlem.

- Alex… - szóltam utána, amikor már az ajtónál állt. – Tudni szeretném, hogy ártanál-e Nicknek. – mondtam ki végül.

- Ha sokáig fog körülötted lebegni, talán. – mondta egy kis gondolkodás után, majd kinyitotta az ajtót és kiment rajta.

Kifújtam a levegőt, amit eddig bent tartottam. Az ablakhoz siettem, végignéztem, ahogy elfordul jobbra a járdán, majd eltűnik az utca végén. Mit sem kell mondani, rendesen feladta nekem a leckét ezzel a mondattal. Nem fogja bántani Nicket. Biztattam magam gondolatban. Érez valamit Alex irántam? Merült fel rögtön az első kérdés bennem. Nem, kizárt. Válaszoltam is rá. Megráztam a fejem, ezzel próbáltam elhessegetni a gondolataim, kisebb sikerrel. A konyhába mentem, csináltam egy szendvicset, amit a tévé előtt fogyasztottam el. Híreket néztem, amikor felkeltette az egyik a figyelmem, olyannyira, hogy letettem magam mellé a szendvicsem, csakhogy jobban tudjak rá koncentrálni.

„Továbbra is rettegésben tartja a várost a sorozatgyilkos, akit babona ihletett meg. Senki sem tudja, hogy mikor csap le legközelebb, de mindegyik áldozatot ugyan úgy gyilkolja meg. Portland lakossága félelemben él, mindenkinek azt javasoljuk,aki teheti ne menjenek ki 8 óra után az utcára. Minden áldozatot 11 után gyilkolták meg, ami érdekesség ebben a borzalmas hírben, hogy mindenkivel parkokban végeztek. A rendőrség nem tudja, hogy mennyien vannak, vagy ugyan az a személy-e, de a nyomozás szüntelenül folyik.”

A hír végére már a körmöm rágtam, ilyesmi történik Portlandben? Vajon ebben az ügyben nyomozhat Nick és Hank? Mindenesetre most csak annyit tudok tenni, hogy várom Nick e-mailét, amiben leírja az „új ügyünk” részleteit. Ezzel a tervemmel egy probléma van, nem tudok ölbe tett kézzel ülni és várni. Mivel már úgyis edzésre alkalmas ruhában vagyok úgy döntöttem körülnézek egy kicsit a parkokban. Megettem a maradék szendvicsem, elmostam a tányért, elpakoltam mindent, lekapcsoltam a tévét, bezártam az ajtót és elindultam. Eleinte csak az utcákon kocogtam, amikor megláttam egy parkot úgy fél óra kocogás után. Nem volt ismerős, a tévében egy teljesen más parkot mutattak. Nos, nincs még este 8, a gyilkosságok is 11 után történtek, de mégis tartok attól, hogy valami esetleg előugrik a bokrok mögül. Körbefutottam az egész parkot, megjegyeztem minden padnak a helyét, a játszótér minden játékát, mégsem találtam semmi különlegeset. Hazafelé indultam azzal a gondolattal, hogy Nick már biztosan küldött valamit az üggyel kapcsolatban. A zár kattant, az ajtó kinyílt. Mielőtt kényelembe helyeztem volna magam körbementem az egész házon, hogy meggyőződjek arról, biztosan egyedül vagyok. Alex látogatása mindig felzaklat, nem a mondatai miatt – bár azok is a frászt hozzák rám – többnyire azért, ahogyan bejut a házamba, észrevétlenül, titokzatosan, és ezt gyűlölöm. Mielőtt elővettem volna a laptopom elmentem lezuhanyozni. Miután végeztem minden lehetséges dologgal, amit a fürdőszobában tenni lehet felkaptam egy köntöst. Nem öltöztem fel, ugyanis fogalmam sem volt arról, mi jöhet még a mai nap, és őszintén szólva nem szeretek annyira öltözködni, hogy naponta 20x megcsináljam. A nappaliba telepedtem le, az ölembe tettem a gépet és bekapcsoltam. Az első dolgom persze az volt, hogy az e-mailjeim ellenőrizzem, de amikor semmit sem találtam tanácstalanul döntöttem hátra a fejem. Gyerünk már, Nick! Csak egy e-mail! Azt gondoltam így majd gyorsabban elintézi, hiszen már annyira kíváncsi voltam erre, nem voltam képes tovább várni, hiszen ha arról van szó, amit a tévében láttam, akkor aztán tényleg nem érünk rá várni. Negyed óráig bámultam a képernyőt, talán még több ideig. Kint már lement a nap, ezért úgy döntöttem nem várok tovább, bementem a szobámba és elővettem egy pizsamát. USA feliratú pólót és egy szürke rövidnadrágot vettem fel, a már száraz hajam pedig egy laza copfba fogtam. Visszasétáltam a nappaliba, ahol behúztam a függönyöket és felkapcsoltam az éjjeli lámpám. Visszatettem a laptopot az ölembe és még egyszer, utoljára frissítettem az e-mailjeim listáját. Úgy tűnik, amikor eldöntöm, hogy nem reménykedek tovább, valamiért mindig beteljesedik az a dolog, amire várok. Nick neve és e-mail címe ott piroslott a sorok között, amit egyéb közösségi oldalak értesítéséből állt. Villámot megszégyenítő gyorsasággal kattintottam az újonnan beérkező e-mailre. Rögtön olvasni kezdtem a sorokat.

„Stella! Sajnálom, hogy eddig várattalak, volt egy kis dolgom, amit el kellett intéznem. Hallottál már a sorozatgyilkosról, aki Portlandben él? A parkos gyilkosként emlegetik a kapitányságon. Nos, azt az ügyet kaptuk meg, sajnos még nem elég dologra jöttünk rá, csak annyira, amit a sajtó is tud, de véleményem szerint ez keverék ügy lesz. Amint tudsz jelezz vissza!

Mellékelt dokumentum”

Sokkoltak a sorok, amiket olvastam. Valahol, mélyen legbelül volt egy olyan érzésem, hogy azt az ügyet kaptuk meg, hiszen túl rejtélyes ahhoz, hogy ne mi kapjuk meg. Hiszen ki más tudna rájönni arra, amire én és Nick, Hank segítségével? Nem sokan. Gépelni kezdtem, minél hamarabb bele akartam folyni az ügybe, túlzottan rákattantam a dologra, senki sem tarthatja rettegésben a várost, ehhez abszolút semmi joguk!

„Hello, Nick! Délután volt szerencsém látni a tévében, borzasztó, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet Portlandben, minél előbb tennünk kellene ellene valamit. Nem gondoltál arra, hogy körül kellene nézni pár parkban? Hátha találnánk valami különöset, vagy egy nyomot. És köszönöm, hogy elküldted a részleteket, már kezdtem türelmetlen lenni!”

Miután elküldtem az üzenetet fellélegeztem. Valójában sürgősen tenni kellene ellene valamit, hiszen ha még egyszer előfordul az emberek teljese be fognak pánikozni, amit valójában senki sem szeretne, főleg a polgármester. Pár perc elteltével újra érkezett egy e-mailem, de ezúttal nem Nicktől, hanem egy bizonyos Jenna Darlen-től. A neve egyáltalán nem volt ismerős számomra, kizártnak tartottam, hogy valamikor is beszéltem volna vele, de túl kíváncsi voltam a levelére, nem tudtam volna figyelmen kívül hagyni, hiszen az is lehetséges, hogy valaki másnak szánta, arról viszont jobb, ha tud.

„Kedves Stella Easel!

Tudom, különösen fog hangzani, amit most fogok írni neked, talán nem is fogod elolvasni a levelemet, de ha mégis tudnod kell arról, amit most fogok neked írni. Ne idegenkedj tőlem, tudom nehéz kérés, hogy bízz meg bennem, hiszen még egyszer sem találkoztunk, sajnálom, hogy az első beszélgetési lehetőségünkhöz valakinek a halálhírét kell veled közölnöm, de talán a jövőben jobb lesz a kapcsolatunk. Sajnálattal kell leírnom neked, hogy a nagymama, Sarah Edwardson, 74 éves korára elhunyt. Őszinte részvétem miatta. A temetését minél hamarabb próbáljuk intézni itt San Franciscóban, ha minden a terv szerint halad (és persze neked is megfelel az időpont) a jövő hét folyamán, keddi nap lenne a szomorú esemény. Ha esetleg neked más nap jobban megfelelne értesíts, ahogyan arról is megtudsz-e jelenni, avagy sem.

Fogadd részvételét a Darlen családtól!

Üdvözlettel: Jenna Darlen, unokatestvéred.”

Az e-mail végére érve a könnyek égették a szemem, nem tudtam tenni ellenük semmit. El sem hiszem, hogy ennyi volt, vége, elment örökre. A konyhába sétáltam zsebkendőért, közben szüntelen az járt a fejemben, hogy ha nem jöttem volna el talán minden másképp alakult volna, talán még most is élne. Fogalmam sincs, hogyan halt meg, természetes halál volt-e, vagy valakinek a keze volt benne, de az előbbi variációnak jobban örülne az illető. A szemem előtt lepergett minden emlék, amit a mamával éltem át, amikor a szüleim meghaltak és az első éjszakámat töltöttem náluk, emlékszem, hogy a karjaiban aludtam el, de ilyen már soha többet nem lehet, hiszen elment. Muszáj visszamennem San Franciscóba, muszáj ott lennem, hogy végleg eltudjam engedni őt, le kell az életem ezen szakaszát örökre zárnom, amit tudok, hogy szinte lehetetlen lesz, ugyanis papának nagyobb szüksége van rám, mint valaha. Muszáj őt felhívnom, de tudom, hogy ilyenkor már úgysem venné fel a telefont, igaz, hogy még csak 6 óra, de letudom ezt a szokását annak, hogy idős. Újra az ölembe vettem a laptopom, majd Jennának kezdtem válaszolni remegő kezekkel.

„Kedves Jenna Darlen!

Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell megismerkednünk, hiszen én még sosem hallottam rólad. Jó lenne, ha a temetésen kívül tudnánk találkozni. Köszönöm, hogy értesítettél, mindenképpen megpróbálok elmenni.

Stella Easel”

Észre sem vettem addig, hogy bent tartottam a levegőt, ameddig ki nem fújtam. Új zsebkendőért nyúltam, tudtam, hogy a ma este folyamán nem egy csomagot elfogok használni. Ilyen az, ha valaki elveszít egy szeretett személyt. Az e-mailek listájának elején Nick neve piroslott, válaszolt.

„Jó ötletnek tartom, hogy körülnézzünk, felvetem az ötleted Hanknek, jobb lesz, ha elkezdesz készülődni a parkok körbejárásához.

Nick”

Úgy gondoltam erre az üzenetre nem kell válaszolnom, helyette lecsuktam a laptop tetejét és a szobámba battyogtam. A bőröndöt felnyitva keresgéltem valami „éjszakai járőrözéshez” alkalmas ruhát. Körülbelül 5 perc telt el ezzel, mire sikerült döntésre jutnom.

 Miután felöltöztem a fürdőbe mentem, ahol megmostam az arcom, de felnézve a tükörbe szemet szúrt a feldagadt, kisírt szem és meggyötört arc. Visszasiettem a szobába a sminkes táskámért, amibe nem volt sok szépítkezési dolog, hiszen azt gondolom a rendőr pályához nem kell smink, sokkal inkább energia és edzettség. A hajam összefogtam, mivel nem szeretném, ha zavarna ebben a fontos feladatban. Nem vittem túlzásba a sminket, egyrészt, mert sötét van és nagyjából semmi jelentősége, másrészt pedig nem bírom elviselni a körülbelül 3 kg sminket az arcomon. Valamiért szeretem a természetes hatást, nyugodtan hívhatnak régimódinak. Régen, amikor a serdülőkorom éltem oda és vissza voltam az ilyen cuccokért, de mama mindig visszarántott ebből mondva, hogy a fiúk nem a sminkbe lesznek szerelmesek, hanem belénk. Akkor is, és most is azt kívánom, hogy egyszer találjak egy olyan férfit, aki úgy szeret engem, mint papa mamát. Egyszer sem mondta neki, hogy jobb lett volna, ha meg sem ismeri, nekem pedig már a második randevúmon hasonló mondatok hagyták el a partnerem száját. Ha nem is pontosan így, de nagy hasonlósággal. Így történt az a szerencsétlenség – amit bizonyos érvekkel cáfolni lehet – hogy 22 évesen még mindig szingli vagyok. Ez egy tipikus szerencsétlenség, minden nap várod, hogy valaki „beléd szeressen”, de csak idegenek jönnek veled szemben az utcán. Duda hangját hallottam a házam előtt, gondoltam Nick az, ezért még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben, majd az övemre rögzítettem a fegyverem és a jelvényem, majd bezártam az ajtót és Nick autójához sétáltam. Miután beültem az anyósülésre nem tudtam megállni egy észrevételt szó nélkül.

- Hank? – kérdeztem, miután hátrapillantottam.

- Sajnos influenzás lett, egész hétre betegállományba küldte az orvosa. – közli.

- Szegény. – reagáltam együtt érzőn.

- Arra gondoltam, hogy a gyilkosságokhoz közeli parkokat kellene először átnéznünk. – terelte a témát.

- Ez egy jó ötlet. – mondtam halkan.

- Akkor induljunk! – mondta, majd elindult.

Ránézve bűntudat söpört végig a testem minden porcikáján. Valamiért azt jutatta az eszembe, hogy milyen rossz döntést hoztam pár héttel ezelőtt. Ott kellett volna velük maradnom, ezt a gondolatot nem tudtam kiverni a fejemből. Próbáltam visszafogni az érzéseimet, hiszen nem mehet kárba 10 perc sminkelés egy bugyuta gondolat miatt. A lélegzetem felgyorsult, a kezem remegni kezdett, felnéztem, azt gondoltam így majd nem hagyom, hogy szabad utat válasszanak a könnyeim.

- Hé, ennyire megviselt Hank influenzája? – kérdezte egy féloldalas mosoly kíséretében.

- Nem. – válaszoltam visszafojtott hangon.

- Akkor? Mi a baj? – váltott komoly hangnembe.

- Nem érdekes. – legyintettem.

A legyintésemmel egyetemben elindultak a könnyek, amik égették az arcom, ahogyan folytak le. Nem akarom, hogy Nick így lásson, nem láthat gyengének. Viszont ez gyenge elhatározás volt, ugyanis szükségem volt valakire, az sem baj, ha a munkatársamra.

- Stella, kérlek! – állt meg Nick. – Mondj valamit, akármit! – nézett rám könyörgően.

Rá vezettem a könnyekkel teli tekintetem, homályosan láttam, de a szemében tisztán látszódott az aggodalom. Aggódik értem?

- Sajnálom.. – mondtam halkan.

- Mi történt? – kérdezte lágy hangon.

- A nagymamám… meghalt. – mondtam ki pár perc gondolkodás után.

Nick arcáról eltűnt az aggodalom, helyére egy számomra ismeretlen tekintet jelent meg. Zavart, hogy nem tudom milyen érzelem kavarog bennem, biztosan azért van ez, mert még nem ismerem eléggé, pedig a fejemben már megvan milyennek kellene lennie. Megfagyott köztünk a levegő, csak a hangos légzésem lehetett hallani az autóban.

- Őszinte részvétem! – szólalt meg végül.

- Köszönöm. – suttogtam.

Nick az arcom tanulmányozta, amitől szörnyen zavarba jöttem. Sosem szerettem, ha valaki túl feltűnően néz, ez egy buta szokás a többi közül. Ezután egy számomra váratlan fordulat következett, Nick átölelte a vállam és magához húzott. Valamiért bíztam benne, pedig alig ismerem. Mélyen beszívtam férfias illatát, megnyugtató volt a karjaiban lenni. Magamnak sem akartam bevallani, de ebben a pillanatban mindennél nagyobb szükségem volt egy ölelésre, de nem gondoltam, hogy ezt Nicktől fogom megkapni. Ez a pillanat alig tartott egy percig, miután újra az ülésen ült és rám nézett.

- Mehetünk? – kérdezte végül.

- Igen. – bólintottam.

Letöröltem a könnyeim az arcomról, a sminkem 100%-ban biztosan elkenődött és úgy nézek ki, mint egy retardált mosómedve, de nem számított. Ez az ölés gyógyír volt a bánatomra, de nem hagyhatom, hogy az érzelmeim gátoljanak a munkámban, és nem csak a „bánatom” miatt, hanem Nick miatt is. Hiszen találkoztam Juliette-tel, kedves nő, bár a háta közepére sem kíván, de attól még ugyan olyan szemétség lenne tőlem, ha beleszeretnék Nickbe. Na nem mintha Nick engem választana. És eljutottam odáig, hogy kordában kellett tartanom a gondolataimat, mert kezdtek túlzottan elkalandozni, mikor most koncentrálnom kellene.

- Tudod, amikor hallottam a híreket elmentem futni egy parkba. Gondoltam tudnál róla, de nem találtam semmit. – tájékoztattam Nicket.

- Kösz, hogy szólsz. – nézett szigorúan az útra.

Bólintottam. Ehhez nem volt mit hozzászólnom. A mondata hideg volt és távolságtartó, mint aki éppen most szidja magát gondolatban, hogy megtette, amit éppen tett, pedig ez csupán kedvesség volt, nem több. Egyre jobban kezdek meggyőződni arról, hogy a mi viszonyunk szigorúan munkatársi, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a Grimm „köteléket” sem, ugyanis az még jobban összeköt minket, bármennyire nem szeretnénk ezt. Nem gondoltam, hogy ugyan abba a parkba fogunk kezdeni, ahol nemrég futottam. Nem is értem, hogyan lehet ilyen jó megérzésem, hogy pont azt az ügyet kaptuk, amire alapból számítottam, és nagyon megszerettem volna oldani. Most pedig itt vagyunk a Weston Parkba és sétálunk a sötétben, csendben. Ijesztőnek nem mondanám a parkot ilyenkor, de szinte már alig lehetett látni. Nick miután befordultunk egy keskenyebb szakaszra elővette a zseblámpáját, ami igaz nem adott túl sok fényt, de a semminél jobb volt. Felmerült bennem az a bizonyos kérdés, hogy én miért nem hoztam zseblámpát? Tudhattam volna, hogy sötét lesz és semmit sem fogunk látni. A zsebembe nyúltam, de a telefonom egyikben sem találtam. Szuper, Stella, azt is otthon hagytad, mint az eszed! Szidtam magam gondolatban, aminek semmi értelme nem volt. Szorosan Nick után mentem, őszintén szólva mellette nagyobb biztonságban érzem magam, mint bárki más mellett, fogalmam sincs miért van ez így. 

- Te látsz valami szokatlant? - kérdezte suttogva. 

- Nem, és te? - kérdeztem vissza. 

- Én sem. - rázta meg a fejét. 

- Szerinted olyan valami lehet a gyilkos? - nem hagyhattam, hogy ennyibe maradjon a társalgás, túl feszült voltam a csendhez. 

- Az olyan valamit Keveréknek hívják, és több, mint valószínű, hogy igen. - javít ki. 

- Oké... - húzom el az 'ó' betűt. - Sokszor van ilyen? - kérdezgettem tovább, csakhogy megjyugodjak.

- Igen, elég gyakran. - bólint. - Az első ügyed tettese is az volt. - tette hozzá.

- Láttam. - mormoltam. 

- Figyelj, tudom, hogy neked ez az egész új, de én segítek amiben csak tudok, csak hagyd. - állt meg velem szemben. 

- Köszönöm... - mondtam alig hallhatóan. 

Bólintott és újra elindult. Ennyi volt a beszélgetés. Kedves Nicktől, hogy próbál nekem segíteni, de igazából az lenne a legnagyobb segítség, ha visszaadná a régi életem, amikor még nem voltam ilyen, csak hát az lehetetlen. Végigsétálva a hosszú, sötét úton tanácstalanul álltunk meg. 

- Most mi legyen? - kérdeztem türelmetlenül.
- Forduljunk vissza? - úgy gondolom a kérdésre nem kérdéssel kellene felelni.
- Legyen. - rántottam vállat, majd megfordultam és elindultam. - Szerintem a gyilkosnak a napokban nehéz dolga lesz áldozatot szerezni, mivel a híradóban mindenkit megfélemlítettek, senki sem jár már ilyenkor az utcán. - előzöm meg a kínos csendet.
- Csak mi. - mondja halkan.
- Nem hiszem, hogy két rendőrre támadna. - nevetek fel.
- Ne legyél ennyire magabiztos, engem már támadtak meg, és külső szemmel nem mondanám meg rólad, hogy nyomozó vagy, hacsak nem látszik a jelvényed. - akadékoskodik.

- Ez kedves tőled, de ha engem megtámadna és megpróbálna megölni nehéz feladata lenne. – mondom talán túl magabiztosan, de csak poénból, aminek nyomatékosításaképpen elnevetem magam.

- Ahogy elnéztelek a számszeríjjal elhiszem! – nevet fel ő is.

Ebben a szituációban egyáltalán nem úgy éreztem magam, mintha egy munkatárssal beszélgetnék, hanem egy baráttal hülyéskednék. Ez rendben lenne, ha csak barátként vonzódnék Nickhez, de ez nem így van. Valami megfogott benne, még magam sem tudom, hogy mi, de azt nem tudom elengedni.

- Hány park van összesen? – teszek fel még egy kérdést, így komolyra fordítva a szót.

- Összesen 5, abból már 3 helyen gyilkolt, így már csak 2 maradt. – tájékoztat.

- Szuper, nem kellene járőröket állítani ide? – vetek fel egy újabb ötletet.

- Ez egész jó ötlet. – gondolkozik el rajta. – Javasolni fogom a századosnak. – teszi hozzá.

- Hank nagyon beteg lett? – terelem el a témát.

- Nem vészes, csak fertőző és én nagyon nem szeretnék beteg lenni. – neveti el magát.

- Én sem. – rázom meg a fejem-

Ezután egy újabb téma került terítékre, ameddig körbe-körbe sétáltunk a prakban, a téma pedig nem más volt, mint a Keverékek.

Sziasztok! Elérkeztünk a 13. Fejezethez. Nagyon boldog vagyok, hogy egyre több oldalmegjelenítés van a blogomon, amit minden olvasómnak köszönök. Ezután is remélem, hogy nem csalódtatok, miután elolvastátok ez a fejezetet, valamint a véleményeteket ne feledjétek leírni! Köszönöm a figyelmet, folytatás hamarosan.. :) 

12. Fejezet - Magabiztos mosoly

Egy hatalmas dörrenésre ébredtem fel, a hirtelen jött hangtól megugrottam a kanapén és kipattantak a szemeim. Az ablak felé pillantottam, hatalmas vihar van odakint. A tévé még bekapcsolva maradt estéről, most valami főzőműsor ment benne. A kezembe vettem a távirányítót és kikapcsoltam. Felálltam és a fürdőbe sétáltam. Kivettem a mosógépből a már száraz ruháim és felvettem. Miután végeztem összefogtam a hajam és kisétáltam az ajtón, magam mögött bezárva azt. Tudtam, hogy sietnem kellene, mivel az eső szinte szakadt, de amiatt, aki a célomnál vár jobban félek, mint a villámcsapástól. Átszeltem az utcákat, sietős léptekkel mentem fel a teraszára, de nem kopogtam be. Össze kellett szednem magam ahhoz, hogy be tudjak kopogni ebbe a házba. Vettem egy mély levegőt és erőteljesen bekopogtam az ajtón. Mindössze pár másodpercet kellett várnom, hogy egy barna szempárral találjam szembe magam.
- Hank! - hajtottam le a fejem.
- Stella, mit keresel itt? - kérdezi közönnyel a hangjában. - Csak nem ki szeretnél mászni az ablakomon? - teszi hozzá a kérdését.
- Nem. - rázom meg a fejem.
- Akkor? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- Itt hagytam a táskám... - mondtam halkan.
Tudtam, hogy ezzel csak még lejjebb süllyedek a szemében, teljesen joggal. Kimásztam az ablakán, itt hagytam anélkül, hogy egy üzenetet is hagytam volna. Remélem nem aggódott túlzottan. Hank szemrehányóan felnevetett, majd teljesen kinyitotta az ajtót, így be tudtam lépni a házába, a fejem mindeközben le volt hajtva és folyamatosan a földet pásztáztam. Mélységesen szégyelltem magam, amiért ilyen dolgokat teszek Hank-kel és Nickkel.  Jó okom volt azon a napon kimászni az ablakon, meg is kaptam a kérdéseimre a válaszokat, amiket Nick nem volt hajlandó akkor elmondani, amikor az elmegyógyintézetben meglátogatott, pedig sokkal könnyebb dolgom lett volna. Az út idáig alig tűnt egy percnek, pedig majdnem fél órát sétálgattam a zuhogó esőben, de valamiért nem szerettem volna ideérni, ezért. A táskám a nappaliban hevert a kanapén, volt egy olyan érzésem, hogy számított az érkezésemre. Felvettem a vállamra, aminek annyi lett a következménye, hogy az elázott felsőmben levő víz végigfolyt a karomon, amitől kirázott a hideg.
- Ha gondolod megszárítkozhatsz. - rántott ki a gondolatomból Hank.
- Nem, jó lesz így. - legyintek. - Úgyis már csak az autómért kell elmennem. - mihelyst kimondtam a mondatom hangosan megdörrent az ég.
- Biztosan szeretnél ilyen időben elindulni? - vonja fel a szemöldökét.
Igaz most próbál teljesen érzelemmentesen rám nézni, de látom a szemében, hogy aggódik értem és igenis érdekli, hogy mi van velem, ami roppant kellemesen esett.
- Igen. - bólintottam magabiztosan.
- Nem engedhetem. - sóhajtott. - Maradj csak, majd én elmegyek az autódért! - vette fel a kabátját.
- Nem, nem csak az autóm kell! - próbáltam meggyőzni, hogy még sok dolgot kell elintéznem, ami nem várhat holnapig.
- Legalább hadd vigyelek el az autódért, hogy ne kelljen viharban sétálnod. - néz a szemembe.
- Rendben. - mondom halkan.
A vállamra vettem a táskám és kiléptem Hank után a viharos szélbe. Bezárta a ház ajtaját, majd az autójához sétált. Beszállt, én is így tettem, de közben egyikünk sem szólalt meg. Tudtom, hogy bocsánatot kell tőle kérnem, de nem tudom hogyan tegyem ezt. Már öt perce annak, hogy elindultunk Hank házától, de még mindig csak magam elé meredve ülök és gondolkozom. Gondolkozom, hogy mit is kellene neki mondanom, végül annyiban hagytam az túl rendezett szöveget és megtörtem a csendet köztünk.
- Hank, én bocsánatot szeretnék kérni mindenért! - fordulok felé, de persze ő csak egy pillanatra veszi le a tekintetét az útról. - Mostanában sok hülyeséget csináltam. - tettem hozzá.
- Nem kellett volna bocsánatot kérned, ott kellett volna maradnod velem, ahogy azt mondtuk! - mondja egy kis gondolkodás után.
- Nem tehettem, ezt meg kell értened! - mondtam ki meggondolatlanul.
- Miért nem? - kérdez rá.
- Nem lehettem a terhedre, ezt a dolgot magamnak kellett megoldanom. - érveltem.
- Segítettünk volna. - vágta rá.
- Tudom, és ezt köszönöm, de te is ezt tetted volna a helyemben! - próbálom meggyőzni az igazamról.
- Nyugalom Stella, bocsánatkérés elfogadva! - mosolyodik el.

Felmerült bennem az a gondolat, hogy már akkor, amikor kimondtam a „bocsánat” szót megbocsájtott mindent és csak feszegette a határokat? Mindenesetre örültem, hogy nem vagyunk továbbra is haragban, pedig azt is teljesen megérteném, ha nem bocsájtott volna meg, mivel sok mindent elrontottam mostanában, de nem vagyunk már 2 évesek, akik kisujj békével békülnek ki, már mindketten felnőttek vagyunk.

- Hol is van az autód? – terelte a témát Hank.

- A hotel parkolójában. – adtam a tömör választ. – De ha már a hotelnél vagyunk el kell intéznem még valamit. – tettem hozzá.

- Megtudhatom mi az? – kérdezte kíváncsian.

- A bőröndömet kell kihoznom. – válaszoltam kínosan.

Eleinte nem akartam elhozni, de tegnap rájöttem, hogy milyen kellemetlen az, amikor nincs tiszta ruhád, csak egyetlen darab szetted van és az is elhasználódik egy nap alatt. A képek és a többi emlék továbbra is fájdalmas számomra, magam mögött akartam hagyni a múltam, de nem tudok tőle elválni, túl fontosak nekem.

- A hotel szobában hagytad a bőröndöd? Miért? – kérdezte értetlenül Hank.

- Ez maradjon csak az én dolgom! – válaszoltam az ablak felé fordulva.

- Valaki morcos lett! – állapítja meg Hank.

Erre a mondatára inkább nem reagáltam, mert tudtam, ha megtenném újabb bocsánatkéréssel tartoznák neki. A beszélgetésünk ezen a ponton rekedt meg, egészen a hotelig síri csend volt az autóban. Az eső még mindig zuhogott, de az ég egyre ritkábban dörrent meg. Hank leparkolt a hotel parkolójában, majd felém fordult.

- Köszönöm a segítséget! – szólaltam meg.

- Ugyan! – legyintett.

Nem volt alkalmam ismét megszólalni, ugyanis Hank telefonja megcsörrent. Sóhajtott, majd elővette a mobilját és felvette. A beszélgetésből arra tudtam rájönni, hogy Nickkel beszél, de különös módon nem említette meg neki, hogy most éppen velem van. Miután letette ismét felém fordult.

- Attól tartok mennem kell, találtak egy holttestet. – mondta lemondóan.

- De hiányzik már a munka! – döntöttem hátra az ülésen a fejem.

- Biztosan lenne rá valamilyen megoldás, hogy újra szolgálatban legyél! – biztatott.

- Nem hiszem, hogy lenne, de megpróbálok mindent. – mosolyodtam el.

- Szóval akkor megleszel? – kérdezte.

- Persze, még egyszer kösz. – válaszoltam, miközben kiszálltam az autóból.

Hank elhajtott, én pedig egyedül maradtam az esőben. Másodpercek alatt teljesen eláztam. Mire észbe kaptam már ismét tiszta víz voltam mindenhol. Odasétáltam, ahol az autóm hagytam, majd kinyitottam és betettem a táskám az ülésre. Bezártam, zsebre tettem a kulcsot és a hotel felé siettem. Egyenesen a recepciós pulthoz mentem, ahol ugyan az a fiú állt, aki akkor is, amikor kivettem a szobát.

- Hello, nem tudom emlékszik-e rám, de a héten kivettem egy szobát! – hadartam.

- Igen, emlékszem! – bólintott.

- Az a helyzet, hogy nagyon kellett sietnem, amikor eljöttem, tudja amolyan vészhelyzet volt. – magyaráztam. – A lényeg, hogy a szobában felejtettem valamit. – közöltem.

- Sajnálom, de ha otthagyott volna valamit a takarítónőnk lehozta volna ide és abból a szobából semmit sem hozott le. – néz egy papírt.

- Ezt én megértem, de annyi időm még volt, hogy az ágy alá csúsztattam a bőröndöm. – mondtam egy kínos mosoly kíséretében.

- Miért nem vitte magával? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Miért kérdezi ezt mindenki? – tárom szét a karom idegességemben. – Nem tudtam volna magammal vinni, ugyanis gyalog kellett mennem, nem húzhattam magam után fél Portland-en keresztül! – válaszoltam normális hangnemben.

- Megértem kisasszony, felkísérem önt a szobába! – mosolyodik el.

Bólintottam. Ez volt minden, amit tehettem. Követtem őt a liftig, amivel egyenesen a szobám emeletére mentünk, majd benyitott a sötét szobába. Miután felkapcsolta a világítást beléptem a szobába. Rögtön az ágyhoz mentem és megnyugodtam, amikor ott találtam a bőröndöt. Kihúztam alóla, majd a fiú felé fordultam.

- A közeljövőben azt ajánlom, hogy jobban takarítsák és nézzék át a szobákat! – mondtam a fiúnak, majd kisétáltam a szobából.

Egyenesen a lifthez sétáltam, hamar kerültem újra a borús ég alá. Sietősen lépkedtem az autómhoz, ma már nem szeretnék többször megázni. Bedobtam a csomagtartóba a bőröndöt és beültem. Az utam egészen az őrsig tartott, ott akartam kezdeni a dolgokat. Az emlékek előtörtek, amikor beléptem az ismerős helyre. Eszembe jutott, amikor először beléptem ide, azelőtt láttam azokat a dolgokat, amiket ezentúl mindig fogok. Felsétáltam az emeletre és próbáltam egy ismerős arcot keresni. Az asztalunknál, ahol a laptopom is el volt helyezve egy egyenruhás rendőr sétálgatott. Látszólag Kínából, vagy valahonnan a környékéről származhat. Odasétáltam mellé és mosolyogva kértem tőle az eligazítást, amire szükségem volt.

- Elnézést, merre találom a századost? – kérdeztem.

- Ott van az irodája, mielőtt bemenne szólok neki, hogy keresik. Megtudhatom a nevét? – kérdezte kedvesen.

- Stella Easel. – válaszoltam.

- Nem maga az új nyomozó? – kérdezte „felvilágosodva”.

- De, én lennék az! – mosolyodtam el újra.

- Örülök, hogy visszatért, hallottam az esetről, nem lehetett kellemes érzés, hogy a saját otthonába támadták meg… - szóval már ő is tud róla, nagyszerű.

- Nem volt az. – válaszoltam kevésbé kedvesen.

- Szólok a századosnak, hogy keresi! – kapott a fejéhez.

Elsétált a teremben levő üvegekkel leválasztott kis irodához,  majd kopogás után benyitott és becsukta maga után az ajtót. Odasétáltam az ajtó mellé, egyáltalán nem állt szándékomban hallgatózni, vagy valami ilyesmi, csak a közelben szerettem volna lenni. Pár perc után nyitódott az ajtó és ugyan az a rendőr lépett ki rajta.

- Fáradjon be! – mutat az ajtó felé.

- Köszönöm! – mosolyodtam el halványan.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy oda belépjek. Sok dolog forog most kockán, nem is tudom mi lesz, ha a százados azt mondja nem jöhetek vissza. Talán nem is maradok tovább Portland-ben. Végül is csak a munka kötött ide, semmi más. Talán minimális szinten Nick, de csakis azért, mert ő is ugyan olyan, mint én, ezért nem szeretnék eltávolodni tőle. Vettem egy mély levegőt és besétáltam az irodába. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót és a százados felé fordultam. Teljesen másra számítottam. Őszintén azt hittem, hogy egy öreg, ráncos „bácsi” fog majd fogadni, ehelyett egy középkorú, jóképű férfi ült az asztal mögött. Felnézett rám, kék szemét egyenesen az enyémbe fúrta. Alig láthatóan megráztam a fejem és az asztalához sétáltam.

- Üdv… - kezdtem volna bele, de félbeszakított.

- Ne legyünk ennyire hivatalosak, legyen az az üdv, csak egy szia. – mosolyodott el.

- Rendben.. – válaszoltam teljesen zavarban.

- Tudom, hogy most miért jöttél ide, foglalj helyet! – mutatott a székre.

Bólintottam és tettem, amit kért. Vártam, a tekintetem az arcára vezettem, sima, makulátlan bőre filmbe illő volt. Sehol egy borostya, egy mitesszer, a mai fiatalok irigyelnék az arcát.

- Szeretném visszakapni az állásom. – nyögtem ki végül.

- Eddig sem voltál kirúgva, csak felfüggesztve. – cáfol meg, mire nekem egy mosoly húzódott az arcomra.

- Ez azt jelenti, hogy visszajöhetek? – csillant fel a szemem.

- Kivizsgáltuk a dolgot és arra következtettünk, hogy önvédelem történt, ezáltal semmilyen kifogása nem lehet senkinek. – dőlt hátra a székén. – De az elmegyógyintézetben való bekerülése egy kicsit nehezített a dolgon. – tette hozzá.

- Ott már elmondtam mindent. – próbáltam „menteni” magam.

- Ilyen esetben megrázhatja az embert a történtek, teljesen megértem a kiborulásod, de ezt nem volt olyan könnyű elmagyarázni a felettesemnek. – vakarta meg a tarkóját. – Az volt a szerencséd, hogy nem tettél ezelőtt semmi rosszat. – mondja ki végül.

- Én szeretem ezt az állást, mindig is nyomozó szerettem volna lenni, ez nem ronthatja el.. – mondom halkan.

- És nem is rontotta el! – vágja rá. – Itt a jelvénye és a szolgálati fegyvere, holnap várjuk itt az őrsön! – teszi le az asztalra az említett tárgyakat.

- Köszönöm! – jelent meg az arcomon egy széles mosoly.

Elvettem a dolgaim, a jelvényt a zsebembe, a szolgálati fegyvert pedig a tartójával együtt az övemre tettem. Még egyszer megköszöntem a századosnak, majd elköszöntem tőle és egy nagy vigyor kíséretében kisétáltam az irodájából. Valamiért nem tudtam levakarni ezt a vigyort, hiszen sikerült, nem rúgtak ki! Elindultam a kijárat felé, miután kiléptem az ajtón Nickkel és Hankkel találtam szembe magam. Kínos volt ez a helyzet.

- Stella! – mosolyodott el Nick.

- Hali! – intettem zavartan.

- Beszéltél a századossal? – kérdezte.

- Igen. – bólintottam.

Egy különös mosoly kúszott az arcomra, miután kimondtam. Ez után nem hiszem, hogy meg kellene válaszolnom azt, hogy kirúgtak-e vagy sem. Az elmúlt napokban sok dolog történt, jó és rossz egyaránt, de ott, abban a pillanatban mosolyogtam először őszintén. Szeretnék más embereknek segíteni, akiket ugyan olyan tragédia ért, mint engem. Nekem nem segített senki, félrevezettek, ezért szeretném megadni azoknak az embereknek azt, hogy tudják, aki megölte a szeretteiket rács mögött vannak és nem szabadon. Sajnos én ezt nem mondhatom el magamról.

- Nos, ez csak annyit jelent, hogy továbbra is munkatársak vagyunk! – zökkentett ki a gondolatomból Hank.

- Nagyon úgy tűnik, legalábbis a legközelebbi hibámig biztosan. – nevettem fel.

- Reméljük arra nem kerül sor! – mosolygott rám Nick.

Zavartan bólintottam, ők pedig kikerültek engem és besétáltak a nagy épületbe. Megráztam a fejem és az autómhoz sétáltam. A következő „állomásom” egy bevásárlóközpont lesz. Már kissé zavaró, hogy szinte semmi sincs otthon. Igen, eljutottam oda, hogy nyugodt szívvel mondhatom azt a házat az otthonomnak. Beültem az autómba és elindultam. Úgy negyed órát vezethettem, amikor végre találtam egy áruházat. Nem volt túl nagy, de valószínűleg meg fogom benne találni, amire szükségem van.

***

Fáradtan dobtam le magam a kanapéra, miután mindent bepakoltam, amit vásároltam. Eléggé fárasztó volt, de szerencsére ezt csak ritkán kell megtenni. Nem sokáig hagytam magam pihenni, a fürdőszobába vettem az irányt. Megáztam és verejtékes is voltam a stressztől és a testmozgástól, amit a szatyrok cipelése okozott. Miután lezuhanyoztam magam köré tekertem egy törölközőt, elindítottam egy mosást és a szobámba sétáltam. Kiválasztottam egy egyszerű szettet, amit aztán fel is kaptam magamra.

A konyhába mentem, olyan csend volt az egész házban, most minden nyugodt volt. Úgy látszik kezd újra normális kerékvágásba menni az életem. Már amennyire Grimmnek lenni normális dolog. Összedobtam magamnak két szendvicset, amit a tévé előtt elfogyasztottam egy béna sorozat kíséretében. Egyedül éreztem magam, nem tudtam kihez szólni, kivel beszélni. Ebben a pillanatban még a nagyapa is hiányzott, vele mindig beszélgettünk a meccs közben egy sör kíséretében, miután a mamát elláttuk. De most senki sincs itt, csak én és a csend. Miután megettem a szendvicsem elmostam a tányért és elpakoltam mindent. A telefonom csörgését hallottam a szobám felől, odasiettem és felvettem.

- Szia Stella, Nick vagyok! – szólalt meg egy ismerős hang.

- Szia Nick! – mosolyodtam el. – Mi újság? – tettem hozzá a kérdésem.

- Arra gondoltam, hogy esetleg van-e kedved velem, vagyis velünk edzeni, amolyan Grimm féle edzés lesz. – hadarta.

- A Grimm féle edzés mit takar? – kérdeztem előre félve a választól.

- Majd megtudod! – válaszolt titokzatosan.

- Ebben az esetben van kedvem. – végül is minden jobb, mint itthon unatkozni.

- Körülbelül tíz perc múlva ott leszünk érted! – mondta az időpontot.

- Rendben. – motyogtam, majd letettem a telefont.

Nem tudtam, hogy mit is jelent a Grimm féle edzés, ahogy azt sem, hogy az "ott leszünk"-be ki tartozik, talán Hank? Ő is olyan, mint én és Nick? Nem akartam ezen tovább gondolkozni, a konyhba mentem és megittam egy pohár narancslevet, majd elintéztem a mosdós dolgaim, végül szoros copfba fogtam a hajam, majd a zsebembe tettem a telefonom. Ennyire volt időm és már hallottam is, ahogy a házam előtt valaki dudált. Felkaptam a tornacipőm és bezártam magam mögött az ajtót. Egy kis, sárga autó állt a ház előtt, az anyósülésen rögtön kiszúrtam Nicket, de nem láttam pontosan ki is vezet.

- Hali! – köszöntem zavartan, miután beültem az autóba és már el is indultunk.

- Szia! – köszöntek egyszerre.

Miután felpillantottam a visszapillantóba rájöttem, hogy Monroe vezet. Mindenki másra számítottam, csak rá nem. Legutóbb, amikor találkoztunk még „veszélyben voltam”. Ezt még meg kell nekik köszönnöm. Őszintén, azt hittem, hogy majd Nickkel kettesben fogunk edzeni, hiszen nem említett mást, aki olyan lenne, mint mi. De miért is akarok én ennyire kettesben lenni Nickkel? Nem, egyáltalán nem akarok. – győzködtem magam, de hiába. Amikor a tekintetem a visszapillantó tükörhöz vándorolt és találkozott Nick gyönyörű kék íriszeivel egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. Csakhogy én nem vonzódhatok a társamhoz! Az út számomra ismeretlen volt, nem tudtam hova is megyünk, de már nagyon kíváncsi voltam erre a bizonyos Grimm edzésre. Vajon milyen lesz majd? Monroe és Nick néha beszélgettek egy számomra ismeretlen témáról, amiből nagyjából egy szót sem értettem. A szívem a torkomban dobogott, amikor Monroe az erdő felé kanyarodott. Mindenféle rossz gondolat vett az uralma alá, de tudtam, hogy ameddig Nick is velem van nem történhet semmi. Mégis mit gondoltam, hogy egy edzőteremben fogjuk tartani a Grimm edzést? Totál hülye gondolat volt. Az autó lassítani kezdett, majd teljesen megállt. Én voltam az első, aki kiszállt az autóból, szükségem volt egy kis friss levegőre.

- Készen állsz? – lépett mellém Nick.

- Igen. – bólintottam magabiztosan, pedig egyáltalán nem voltam az.

- Bemelegítésként elkocoghatnátok addig a fáig! – szólalt meg Monroe.

- Stella? – nézett rám felvont szemöldökkel.

Az említett fa felé fordultam, nem volt messze, úgy 80 méterre, mégis az volt a legnagyobb a környéken. Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam és elkezdtem futni. Nick pár másodperc alatt utolért és vigyorogva szólalt meg.

- Nem ér csalni! – kacsintott, amit egyáltalán nem értettem. – De ha már versenyzünk, húzz bele! – biztatott, majd megiramodott.

- Nem ér csalni! – kiabáltam utána és én is gyorsítottam a tempón.

Nick persze előbb ért a fához, majd megfordult. Én is azt terveztem, csakhogy a lábam beakadt egy kiálló faágba és egyenesen a földre zuhantam. Szorosan becsuktam a szemem, utálom azt az érzést, amikor esek. Egy hangos puffanással értem földet, éreztem, ahogy a kezemben a bőr felhorzsolódik, és a hasamon is, amit nem fedett póló. Ez az átka a mai divatnak, esel egyet és mindened összetörik! A szemem még mindig szorosan össze volt csukva, halk dobogást hallottam, ami egyre erősödött, de nem mertem kinyitni a szemem. Egy kéz fogta meg az enyémet, éreztem Nick mámorító illatát.

- Stella, jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon. – Kinyithatod a szemed! – tette hozzá lágy hangon.

- Igen, jól. – néztem fel rá.

Ahogy találkozott az tekintetünk elvesztem bennük. Aggodalom tükröződött kék íriszeiben, amitől majd’ elolvadtam előtte hasalva a földön. Megszorította a kezem és felhúzott. Szükségem volt a segítségére, nélküle talán holnapig itt feküdtem volna. Hamar rájöttem, hogy ez csak egy kis esés volt és, hogy nem kell belőle ilyen nagy dolgot csinálni, ezért leporoltam magam és magabiztosan felnéztem a szemébe, ami most a könyökömön pihent. Kíváncsi voltam mit is néz annyira, én is oda vezettem a tekintetem. Ha nem rendőrként dolgoznák valószínűleg megrázott volna a seb, amit ott látok, de mivel ez is a munkám része, csak megtöröltem a pólómban, de ez sem segített sokat, ugyanis újabb vércseppeket érkeztek a helyére.

- Van nálam sebtapasz. – szólalt meg Nick.

- Ugyan, ez csak egy kis horzsolás, majd eláll! – legyintettem.

- Akkor folytathatjuk? – jelent meg egy mosoly az arcán. – Most már verseny nélkül. – tette hozzá.

- Igen. – bólintottam.

Visszakocogtunk Monroe-hoz, aki eleinte aggodalmas tekintettel nézett rám, de Nick megnyugtatta, hogy csak elestem és semmi komoly nem történt, bár a könyököm attól fájt, és még mindig vérzett, de nem lehettem puhány, majd otthon bekötöm és kisírom magam miatta. Az elsőt legalábbis meg fogom csinálni. Az edzés bemelegítés része már csak pár fekvőtámaszból, felülésből és guggolásból állt. Az edzés viszont sokkal nagyobb meglepetéseket tartogatott számomra. Nick ugyanis egy olyan íjat vett elő, ami egyszerre három nyílt lehet kilőni. Kérdőn pillantottam rá.

- Ez egy számszeríj. – tájékoztat.

- Aha, és pontosan mire is jó ez? – kérdeztem teljesen értetlen fejjel.

- Bármilyen lövedéket bele lehet tölteni, altatót, nyugtatót, halálos mérget. – veszi át a szót Monroe.

- Tulajdonképpen hasonlóan lehet használni, mint a fegyvereket, csak jobban kell figyelni a célzásra. – mondja Nick.

- Kipróbálhatom? – kérdeztem teljesen lázban.

- Természetesen! – nevet fel.

A kezembe adta a számszeríjat, majd az egyik távoli fára függesztett egy céltáblát, amin három cél volt bejelölve, mindhárom nyílnak egy. Felemeltem a „fegyvert”, minden külső zajt kizártam, csak a céltábla és a nyíl volt számomra. Összpontosítottam, kizárólag az rebegett a gondolatomban, hogy ezt a lövést nem szabad elrontanom, hiszen mindketten árgus szemekkel figyelnek, ha elrontanám valószínűleg mindketten nevetnének rajtam, amit nagyon nem szeretnék. Egy régi, középiskolás eset jutott az eszembe, amikor hasonló dolog történt.

Visszatekintés

Testnevelés óra volt, május 13.-a. Mindenki felkészült a bukfenc felmérésére, kivéve engem. Duci testalkatom csak nehezítette a bizonytalanságommal együtt a feladatot. Én következtem a sorban, mindenki engem nézett, azt várták, hogy mikor rontom el, mikor nevethetnek, de nekem csak a célom lebegett a szemem előtt, semmi más. Bizonyítani akartam mindenkinek, hogy márpedig ezt meg tudom csinálni. Hiba volt, hogy másnak szerettem volna megfelelni nem magamnak. A mások véleménye érdekelt nem a sajátom. Leguggoltam a matrac elé, a kezeim a fekete színben pompázó matracra helyeztem. Vettem egy mély levegőt, felkészültem lélekben a legrosszabbra, ami ebben a pár percben történhet. A fejem a matracra tettem és megcsináltam, csak éppen nem a legjobban. A testem a matrac mellett kötött ki, a felsőm pedig eltakarta az arcom, ezáltal sokkal többet mutatott, mint amennyit kellett volna. Az egész hasam, melltartóm és bugyim vonala az osztályom elé tárult. Felálltam és lehajtottam a felsőm, az egész arcom lángokban égett, a könnyek égették a szemem, ahogy hallottam az osztálytársaim nevetését.

- Stella, cuki a melltartód! – szólt be a legtaplóbb fiú osztálytársam, akit valaha kívánhattam volna.

- A hasad is lapos. – nevetett fel Barbara.

A neve is azt sugallja, hogy ő tipikus Barbi féle lány. Szőke, hosszú haj, vékony testalkat, tökéletes arc, és természetesen nem tudta megállni, hogy ne oltson be.

- Így szeretnél nyomozó lenni?! – mondta lemondóan a testnevelés tanárom.

- Az leszek. – suttogtam, majd kiszaladtam a tornateremből, egyenesen az öltözőbe.

Aznap eldöntöttem, hogy leadok pár felesleges kilót és többet fogok edzeni, mint éppen mostanában. Akkoriban senki sem hitte el, hogy valaha nyomozó leszek, pedig ha a mai nap látnának minden kételyei elszállnának.

Visszatekintés vége

Előttem. Megtettem. A szemem csukva tartottam, ameddig a levegőben repültek a nyilak. Tapsolásra lettem figyelmes, ezért kinyitottam a szemem. Az első, amit megláttam Nick és Monroe elégedett mosolyát, ahogy tapsoltak. A céltáblára vezetettem a tekintetem, mindhárom nyíl célba talált. Egy büszke mosoly jelent meg az arcomon, tényleg megcsináltam.

- Ez egész jól ment, így elsőre. – szólalt meg elismerően Monroe. – Haver, szerintem most már vedd el tőle! – mondta halkan, amikor látta, hogy elkezdtem tanulmányozni.

Nick felnevetett, majd újra megtöltötte, hogy még egyszer meg tudjam csinálni. Nem kérdés, hogy az sikerült-e. Ezt még ötször ismételtem meg, amiből minden próbálkozásom sikeres volt. Ezután Nick következett, leültem a földre egy fának a tövébe, hátradöntöttem a fejem és úgy figyeltem Nick gyakorlott mozdulatát. Nos, neki is sikerült minden próbálkozása, amit Monroe és én csodálattal néztem végig. A gondolatomban említett személy leült mellém, mivel nem szeretem a kínos csendet megtörtem azt.

- Te is olyan vagy, mint mi? – kérdeztem végül.

- Nem egészen… - mondta néhány perc gondolkodás után.

- Akkor olyan vagy, akiket látunk? – kérdeztem a másodi variációt.

- Igen. – mondta.

- Mi… vagy? – kérdeztem bizonytalanul.

- Dúvad vagyok. – jelentette ki büszkén.

Ebben a pillanatban felnéztem Monroe-ra, amiért büszkén felvállalja mi is ő valójában. Nem vagyok benne biztos, ha én lennék a helyében ugyan így tennék. Több, mint valószínű, hogy sosem mutatkoznék mások előtt és nem is beszélnék erről senkinek. Rengeteg kérdés merült fel bennem ezzel kapcsolatban, de nem találtam megfelelő időpontnak, hogy ezeket most tegyem fel. Egy korábbi incidens jutott az eszembe, ami a gyorsétteremben történt, engem is Dúvadnak hívtak, ezt muszáj volt megemlítenem.

- Tudod, amikor az első héten voltam Portlandben bementem egy gyorsétterembe. Nagyon éhes voltam, talán egy kicsit nem átlagos lányhoz méltóan ettem, amikor a szomszéd asztaltól azt a mondatot hallottam, hogy „ezek az éhenkórász dúvadak…borzasztók”. – utánoztam a hangjukat, vagy legalábbis próbáltam.

- Porsertések… - mondta némi undorral a hangjában. – Mindenkit kritizálnak, közben ők esznek úgy, mint egy disznó! – mondta felháborodottan.

Amikor rá pillantottam megláthattam életem első Dúvadát. Pedig nem szerettem volna. 

Sziasztok! Eszméletlen boldog vagyok, ugyanis az előző fejeztet kereken 80-an tekintették meg, így elérte a blogom az 514 oldalmegjelenítést. Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvassa ezt a történetet, remélem ez a fejezet is tetszett, véleményéket szívesen fogadok. :) 

11. Fejezet - Lakókocsi

Sziasztok! Mindössze eddig tartott az a bizonyos "átmeneti szünet", mától ugyanis újult energiával, sok-sok ötlettel tértem vissza. A véleményeteket továbbra is várom, legyen az pozitív vagy éppen negatív. Jó olvasást! :) 

Erőt vettem magamon és bekopogtam Nick házának ajtaján. Valahol legbelül reménykedtem benne, hogy nem lesz itthon senki, de amikor lépteket hallottam az ajtó felől elszállt minden reményem. Juliette nyitott ajtót, akit látszólag meglepte a „látogatásom”.

- Stella? Szia! – köszönt meglepetten.

- Szia Juliette, Nick itthon van? – érdeklődtem.

- Igen, gyere csak be! – nyitotta ki teljesen az ajtót.

Lehajtottam a fejem és belépkedtem a megvilágított házba. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi lehet az idő, de Juliette-en már pizsama volt, ebből pedig arra következtettem, hogy elég késő lehet már.

- Nick! – kiabál az emelet felé. – Stella van itt! – teszi hozzá.

- Ne haragudj, hogy ilyen későn jövök ide, de sürgősen beszélnem kell Nickkel. – szólaltam meg.

- Csak nyugodtan! – mosolygott rám.

Lehet, hogy mosoly ült az arcán, de tudtam, vagy inkább éreztem, hogy legbelül a legkevésbé sem szeretné, hogy most, ebben a pillanatban itt legyek, amit egyáltalán nem tudtam hova tenni. Kedves lánynak tűnik, a mosolya és bájos megjelenése erről árulkodik, de sokakat megtéveszthet ez a kép.  Felsétált az emeletre engem magamra hagyva a nagy nappaliban. Kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam mit kezdeni magammal miközben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy hogyan beszéljek Nickkel. Nem volt több időm összeszedni a gondolataimat, amiket szeretnék mondani, ugyanis Nick sietős léptekkel jött le a lépcsőn. Rávezettem a tekintetem, már ő is pizsamában volt, fekete pólója lazán állt a felsőtestén, hasonlóan fekete nadrágot viselt. Meglepett volt az arckifejezése, gondolom nem számított arra, hogy ma, ilyen késői órában ide fogok jönni.

- Szia, Stella! – mondta, miután megállt velem szembe.

- Szia, Nick! – néztem fel a szemébe és próbáltam a lehető legmeggyötörtebb arckifejezést felvenni.

- Minden rendben? – ráncolta össze szemöldökét.

- Nem, semmi sincs rendben, Nick! – ráztam meg a fejem.

- Mi a baj? – kérdezte aggódóan.

- Kezdek megőrülni. – mondtam ki kisebb csend után, csak hogy hatásosabb legyen. – Az elmegyógyintézetben kellett volna maradnom. – tettem hozzá.

- Miért? Stella, mondj már valamit! – türelmetlenkedett.

- Nem tudom mi van velem, olyan dolgokat látok, amiket eddig nem. E-ez nem a valóság. – ráztam meg a mondatom végén a fejem.

A hangom megremegtettem és próbáltam kicsavarni egy kis könnyet is a szememből, ami könnyebben sikerült, mint gondoltam.

- Stella, nyugodj meg! – fogta meg a vállam Nick és mélyen a szemembe nézett.

- Ezt te nem érted. – ráztam le magamról a kezét. – Elköszönni jöttem ide. – tettem hozzá, miközben kihúztam magam.

- Elmész? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.

- Igen. – bólintottam magabiztosan.

- Hova? – vonta fel a szemöldökét.

- Nick, más értelemben gondoltam. – hajtottam le a fejem.

- Hogy érted ezt? – vonta fel a szemöldökét értetlenül.

- Én ezt már nem bírom, érted? – tört ki belőlem. – Nem akarok így élni, hogy teljesen megőrültem! – kezdtem el sírni.

Az kezembe temettem az arcom, hogy ne lássa, ahogy folynak a könnyeim, pedig kellett volna, hogy lássa. Már csak arra lettem figyelmes, hogy megfogja a kezem és az övébe teszi, majd maga felé fordítja a fejem. Belenéztem a szemébe, ahol aggodalom ült, tudtam, hogy nem akarja, hogy öngyilkos legyek és igaza volt Alexnek is. De azt nem gondoltam volna, hogy ilyen jó színésznő vagyok.

- Ne tedd ezt! – mondta halkan.

- Muszáj! – hátráltam egy lépést. – Minden második ember olyan szörnyűvé változik, majd mondanak egy értelmetlen szót és elszaladnak. De ezt csak beképzelem, ez nem az igazság, őrült vagyok Nick! – mondom ingerülten.

- Figyelj Stella, szívesen segítek neked ebben, de most meg kell nyugodnod! – mondta teljesen nyugodt hangon Nick. – Ezt nem itt kellene megbeszélnünk. – tette hozzá halkan.

- Akkor mégis hol? – teszem karba a kezem.

- Mutatok valamit! – biccent az ajtó felé. – Várj meg kint, felöltözök és jövök, és kérlek ne menj el! – mondja sürgetően.

Kiléptem az ajtón, majd azt becsukta mögöttem. Az út túloldalára pillantottam, ahol Alex ült az autójában. Odasiettem hozzá és kopogtam az ablakon, hogy húzza le azt. Egy elégedett mosoly ült az arcomon, mivel hát csak sikerült elérnem valamit, de ha Alex akkor is itt fog várni, amikor Nick kilép az ajtón egyből szemet fog szúrni.

- Na, mi a helyzet? – emeli fel a szemöldökét.

- Bevált a terved, most mutatni fog valamit, szóval menj el! – hadarom halkan.

- Mit? – kérdezi kíváncsian.

- Fogalmam sincs, de ha tudnám nem azt mondanám, hogy „valamit”. – válaszolok idegesen.

- Jó, oké! – emeli fel a kezét védekezésképp. – Tudod hol találsz! – tette hozzá egy kaján vigyorral, majd felhúzta az ablakot és elhajtott.

Visszasétáltam a teraszra, hogy ne legyen túl feltűnő a kis sétám. A lábammal dobogtam a padlón türelmetlenségem nem titkolva. Kíváncsi voltam, hogy mit fog mutatni nekem Nick, de közben magamat sem értem, amiért ilyen csúnyán átverem őt. Megérdemli ő ezt? – merül fel bennem a kérdés. A kisangyal és az ördög ekkor kezdte el vitáját a gondolatomban.

Persze, hogy megérdemli, hiszen tudja az igazat, de nem mondta el neked. Hagyta, hogy őrültnek gondold magad, amikor csak a világ őrült meg!

Nem, bármennyire is megbántott sosem érdemelte meg, hogy hazudj neki és átverd, hiszen csak segíteni akart neked. Ha elmondta volna úgysem hittél volna neki!

Nem bírtam tovább, szerencsére pont ekkor lépett ki Nick az ajtó mögül egy halvány mosollyal az arcán.

- Mehetünk? – vonta fel a szemöldökét.

- Tőlem. – rántottam vállat.

Nick az autója felé sétált, én pedig némán követtem. Ötletem sem volt, hogy vajon hova fogunk menni, vagy mit akar nekem mutatni, csak azt tudtam, hogy nem mondhatom el neki a hazugságom, ahogyan azt sem, hogy Alexszel „szövetkeztem” úgymond. Nem tartom ezt kifejezetten rossznak, hiszen nem ellene csinálom ezt az egészet, csak próbálom rávenni, hogy mondjon el nekem mindent, azaz az igazságot.  Beültem mellé az utóban, majd elindultunk. Az út közben egyikünk sem szólalt meg, Nick a vezetésre koncentrált én pedig belemerültem a gondolataimba. Megállás nélkül az járt a fejemben, hogy mit akar nekem mutatni Nick, a legrosszabb gondolatok jártak a fejemben, mi lesz, ha Nick mégsem az igazat akarja elmondani, hanem mondjuk megpróbál megölni? Az eddigi legbutább gondolatom volt, mivel Nick csak rendőr és nem olyan embernek ismertem meg – persze már amennyire megismertem -, hogy bárkit is képes lenne ok nélkül bántani. Lassan megérkeztünk, felismertem a helyet, hiszen ez San Franciscóban is volt, egy lakókocsi telepre hozott, már csak azt nem értettem, hogy mit keresünk itt.

- Miért jöttünk ide? – fordultam Nick felé.

- Itt van minden válasz és, hát ezt könnyebb megmutatni, mint elmagyarázni szavakkal. – mondja, miközben kiszállt.

Annyiban hagytam ezt a témát, de már roppant türelmetlen voltam, ezt a kíváncsiságomnak köszönhetem. Egy hagyományőrző embernek az lenne az első mondata hozzám, hogy hamar meg fogok öregedni, de hát végül is ez az élet rendje, a kíváncsiság ellen pedig semmit sem lehet tenni. Én is kiszálltam az autóból, egy közepes méretű, ezüst lakókocsi előtt álltunk, aminek az ablakán sötétítőfüggönyök voltak, azok is behúzva, ezáltal védi a lakókocsit a kíváncsiskodó szemek elől. Emiatt én csak még jobban kíváncsibb lettem, de tudtam, hogy pár perc múlva már bent lehetek, ez az, ami vigasztalt. Nick a kabátja belső zsebében kezdett kutakodni, majd elővett egy kisebb kulcsot. A lakókocsi ajtajához sétált és kinyitotta. A sötétben csak az utcalámpák adtak némi fényt. Nick belépett az ajtón, majd felkapcsolta a világítást. Már eltűnt a fal mögött, amikor én még mindig csak a lakókocsi előtt álltam és bámultam magam elé, valamiért nem mozdult a lábam, nem tudtam magam rávenni, hogy utána menjek, talán féltem. Féltem, hogy mi fog történni azután, hogy Nick elmondja nekem az igazat, amit igaz már most is tudok, de úgy érzem még nem dolgoztam fel. 
- Mi lesz, nem jössz? - lépett az ajtóhoz Nick.
- De, egy pillanat! - szólaltam meg bizonytalanul.
Nick bólintott és újra eltűnt a fal mögött. Vettem egy mély levegőt és az ajtó felé sétáltam. Bizonytalanok voltak a lépteim, ahogy a kezem is egyfolytában remegett, nem tudtam magamon uralkodni, maga alá kerített a félelem. Beléptem a titokzatos lakókocsiba, majd szétnéztem. Egyáltalán nem egy átlagos lakókocsi volt, mintha egy középkori vadász házába léptem volna be. Mindenhol könyvek voltak, de nem olyan mai típusúak, a borítójukon és a lapok szélén is lehetett látni, hogy pár évet már lapozgatták őket. Régebbi bútorokkal volt berendezve, az egyik kisebb szekrény tetején különböző üvegek voltak, amiken furcsa feliratok álltak, amiknek a felét nem is értettem. Nick felé fordultam, aki szüntelenül az arcomat pásztázta, mintha csak arra várt volna, hogy mikor rohanok ki innen sikítozva, de nekem eszem ágában sem volt semmi ilyesmi.
- Mi ez a hely? - mondtam ki ámultan.
- Ez a lakókocsi a nénikémé volt, ő is olyan volt, mint te és én. - válaszol a kérdésemre.
- Hogy érted, hogy volt? - kérdezem felvont szemöldökkel.
- Úgy, hogy meghalt. - mondja kisebb gondolkodás után.
Ekkor döbbentem csak rá, hogy mekkora butaságot kérdeztem. Miért kell nekem mindenki magánéletében vájkálni? Lenéztem a földre, magamban szidtam magam, amiért ismét kínos helyzetbe hoztam és még Nicknek is "fájdalmat" okoztam ezzel a kérdéssel.
- Sajnálom, nem akartam ezt felhozni... - mondtam ki végül.
- Semmi baj. - sóhajtott. - Szóval a nénikém és én Grimmek voltunk, ahogy te is az vagy. - vált témát.
- De én ezt nem értem... - rázom meg a fejem.
- Csak nézz bele a könyvekbe! - vesz le egyet a polcról.
- Miért? - kérdezem értetlenül, miután elvettem a kezéből a könyvet, ami egészen poros volt.
- Mert ezekben van minden kérdésedre a válasz! - mosolyodik el.
- Oké... - motyogom, majd kinyitom a könyvet.
Úgy középtájt nyithattam ki, de az első, ami felkeltette a figyelmem az egy rajz volt. Olyan különös volt, a teste egy oroszlánhoz hasonlít, de volt egy farka is, amin egy nagy fullánk szerű valami volt. Ha ilyen valójában létezik az egyszer biztos, hogy nem szeretnék vele találkozni. A rajz mellett volt a "lény" neve is, Manticore. Úgy lapozgattam a könyvet, mintha az életem múlna rajta, végül is az múlik. Nickre pillantva egy különös mosolyt láttam meg az arcán.
- Mi az? - kérdeztem értetlenül.
- Még mindig nem bírom felfogni, hogy meg akartad ölni magad... - suttogja.
- Figyelj Nick, nehéz időkön mentem keresztül, fogalmam sem volt arról, hogy ez történik velem én csak... csak megijedtem ettől az egésztől... - magyarázkodok.
- El kellett volna mondanom előbb, olyan hülye vagyok! - sétál az asztal túloldalára.
- Igen, előbb is elmondhattad volna, de ennek így kellett lennie. - lapozgattam tovább.
- Másképp is lehetett volna. - cáfol meg.
- Ugyan, Nick! - nevetek fel. - Az elmegyógyintézetbe is bejöttél miattam, aztán pedig lerángattál egy kicseszett Texasi buszról, ne mondd, hogy nem próbáltál meg mindentől, ami ehhez kapcsolódik megvédeni! - próbálkozom, hogy ne magát okolja mindenért.
- Pontosan, de már akkor el kellett volna mondanom, amikor az első ügyünknél megtámadott a Sólyomszem. - fogja meg a fejét.
- Sólyomszem? - kérdezem hitetlenül. - Komolyan? - teszem hozzá elképedve.
Nick csak bólintott, engem pedig megkönnyebbülés járt végig. Tényleg igaz mindez? Akkor valójában nem vagyok őrült, minden, amit láttam valóság volt! Ezt még mindig nem hiszem el!
- Most, hogy ezt tudod óvatosnak kell lenned, ugyanis nem minden keverék lény fél a Grimmektől, valaki megtámadja őket. - mondja Nick.
- Óvatos leszek. - mosolyodok el.
- Figyelj, beszéltem Renald századossal és talán meg tudunk egyezni, hogy visszakerülj a rendőrségre. - nos, erre a mondatra nem számítottam.
- Nick, kiskoromban minden álmom az volt, hogy rendőr lehessek, de ez így nem megy... - teszem le a könyvet, amit eddig a kezemben szorongattam.
- Stella, mostantól ez lesz az életed, meg kell vele barátkoznod, hiszen bárhova mész mindenhol találkozni fogsz velük, előlük nem lehet elmenekülni.
- Én azért megpróbálok. - motyogtam.
- Rendben, ahogy gondolod. - tárja szét a kezét Nick. - De, ha valami bajod esik majd, vagy bajba kerülsz ne számíts segítségre! - teszi hozzá.
- Miért, ha visszamennék nyomozónak számíthatok? - tettem karba a kezem.
- Talán. - mondja tétovázva.
- Ugyan, Nick, ezt te sem gondoltad komolyan! - nevetek fel. - Jobb lesz, ha most megyek! - lépkedtem az ajtóhoz. - Kösz, hogy megmutattad ezeket! - néztem vissza rá még egyszer.
Kiléptem a lakókocsiból és kisiettem erről a telepről. A sötét úton bolyongva volt alkalmam gondolkozni Nick mondatán. Át kellett gondolnom, hogy mit tettem azért, hogy nyomozó lehessek és, hogy miért. Miután mamát elgázolták magamba zuhantam és azt hittem már nincs kiút, de amikor megtudtam, hogy túlélte a balesetet, amit kötve hiszek, hogy baleset volt, megkönnyebbültem. Sikerült magam kihúzni a depresszió kezdete alól és felálltam. Tudtam, hogy egyedül csak én segíthetek papán, hiszen ha nem lettem volna ott sokkal nehezebb lett volna neki minden. A ház felé sétáltam, amit az őrs által adtak nekem, miután beléptem felkapcsoltam a lámpát és körbenéztem. Megérné mindezt feladni csupán pár ijesztő lény miatt? Az álmom, az életem, mindenem volt, hogy nyomozó lehessek és nagyon szerettem ezt csinálni. Ledobtam magam a kanapéra, a tekintetem a hátsó bejárat felé irányult, automatikusan lepték el az agyam az emlékek a támadásról, arról az alakról, amiről biztosan írnak Nick könyveiben. Mindenesetre holnap visszamegyek az őrsre és megkeresem azt a bizonyos Renald századost és még egyszer megpróbálom. Hibáztam, nem is egyszer, elrontottam mindent, de ennek ellenére még mindig imádom ezt a munkát. A veszélyek, a kalandok, hogy minden eset más és már, ez az igazán nekem való munka. A telefonom után nyúltam, de szembesülnöm kellett azzal, hogy a hátizsákom Hanknél van, amiben benne van a mobilom és a pénztárcám. Szerencsére ennek a háznak nyitva volt az ajtaja, itt legalább egy kis nyugalomban lehetek. A fürdőszobába sétáltam és a szennyes kosárra vezettem a tekintetem. Benne hagytam pár ruhát, amiket beledobtam a mosógépbe és elindítottam. Holnap a hotelba is vissza kell mennem, hiszen ott van az autóm. A bőröndöm jó helyen van a hotel ágy alatt, ha valakinek esetleg kellene belőle valami nyugodtan elveheti, nekem már nincs szükségem azokra a ruhákra, ahogy a képekre sem. Semmire nem szeretnék emlékezni a múlttal kapcsolatban, túl sok fájdalmat okozott már. Levettem a ruháim és beálltam a zuhany alá. Hiányzott ez a ház, nem mindenhol találtam volna ilyen otthonos környezetet. Percekig álltam a meleg víz alatt, csak élveztem, ahogy nincs semmi másra dolgom, csak itt állni egy helyben. Tudtam, hogy nem állhatok itt egész éjszaka, ezért lemostam magam, majd a hajam is megmostam és betekertem egy törölközőbe. Magam köré is tekertem egyet, majd kiléptem a zuhanyzóból. A törölközők mellé egy fehér köntös volt felakasztva, amit azután, hogy megtöröltem magam felvettem és a nappaliba mentem. Ledobtam magam a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. A szobából kihoztam egy pokrócot, amit magamra terítettem, miután lefeküdtem a kanapéra. Valamiért nem volt kedvem a szobában egyedül, síri csendben és sötétben elaludni.
***
Arra ébredtem, hogy valami nedves ér a bőrömhöz. A szemeim kipattantak, rögtön felültem a kanapén és a lehető legmesszebbre próbáltam kerülni attól a bizonyos személytől. A tévének köszönhetően halványan megvilágított volt a szoba, ezért ki tudtam venni Alex vigyorgó arcát.
- Alex? - kérdeztem értetlenül. - Mit keresel te itt? - tettem hozzá a kérdésem.
- Csak túlzottan kíváncsi vagyok a fejleményekre. - rántott vállat és leült a kanapéra. - Attól féltem, hogy nem fogsz visszajönni a birtokra. - tette hozzá.
- Holnap megtettem volna! - mondtam egy hatalmas ásítás után.
- Biztos? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Igen. - bólintottam. - Miért jöttél ide ilyenkor? - kérdezem ismét.
- Már mondtam, hogy kíváncsi voltam hogy sikerült a randid Nicholas Burkhardt-tal. - jelenik meg egy ártatlan mosoly az arcán.
- Ez egyáltalán nem randi volt és nem sikerült túl jól! - mondom ingerülten.
- Mi történt? - emeli fel a szemöldökét.
- Engem először is jobban érdekelne, hogy honnan tudtad hol lakom! - tettem karba a kezem.
- Stella, muszáj belefolyni a részletekbe? - nevet fel erőltetetten.
- Igen, most igen. - válaszolok magabiztosan.
- Követtelek. - mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Követtél? - kérdezem magas hangon. - Miért? - kérdezem.
- Csak biztosra akartam menni, hogy nem versz át. - ránt vállat.
- Nem vertelek át, most pedig menj innen! - húzom feljebb magamon a pokrócon, amikor láttam, hogy a tekintete lejjebb vándorolt a mellkasom felé.
- Először is halljam, mi történt! - beszél szinte a melleimnek, ami felháborító volt tekintve, hogy csak egy köntös volt rajtam. 

- Nem történt semmi érdekes, csak mutatott pár könyvet! - válaszoltam ingerülten. 

- Milyen könyvet? - néz újra a szemembe.
- Figyelj Alex, nem tudom miért vagy ennyire kíváncsi ezekre, de nem fogom Nicket ilyen dolgokba belerángatni, vagy éppen elárulni őt. Egyszerűen legyen elég annyi, hogy elmondta azt, amit nemrégiben te is és ennyi. - mondom egy sóhaj után.
- Nem, még nincs vége ennek Stella, csak most kezdődik igazán! - jelenik meg egy vigyor az arcán, majd feláll és egyszerűen kisétál a házból.
Villámot megszégyenítő sebességgel állok fel és sietek a bejárati ajtóhoz, amit a zárban levő kulccsal bezárok. Nem szeretnék több hívatlan vendéget látni a ma éjszaka során. Az ablakhoz sétáltam, összébb húztam magamon a puha köntöst és kikukucskáltam. Végignéztem, ahogy Alex beszáll az autójába és elhajt. Egy hangos sóhaj hagyta el a szám, reméltem, hogy most láttam őt utoljára. Az utolsó mondata viszont megfogott. Lehet, hogy csak használt, hogy megtudja valójában Nick-e az a Grimm, akiről tud. A lehető legrosszabb gondolatok keringtek a fejembe, hogy majd meg akarja őt ölni, vagy még rosszabbak. Ismét egy szörnyen rossz dolgot tettem, amit már nem tudok visszacsinálni. Szólnom kellene erről Nicknek? Ismét két hang szólalt meg a gondolatomban, ami már kissé zavaró volt.
Igen, szólnod kellene neki, hiszen ő is ugyan ezt tenné a helyedben, ha valami baj van, vagy lesz fel kell őt világosítani róla! 
Nem, dehogy kell! Majd magától megoldódik a dolog és elfelejtődik pár nap alatt, nem kell parázni! 
Megráztam a fejem és visszabattyogtam a kanapéra. Muszáj volt pihennem, holnap tiszta fejjel kell mindent átgondolnom és csinálnom is.

Átmeneti szünet

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen bejegyzést kell írnom, de sajnos a blog egy kis időre szünetelni fog. Ez az "átmeneti szünet" nem fog tovább tartani 2-3 hétig, ameddig nálam minden meg nem oldódik. Remélem mindenki megérti ezt és az újabb bejegyzést majd örömmel fogja olvasni kis idő után.
Köszönöm a figyelmet, sajnálom, sziasztok! :)

10. Fejezet - Igazság

Sziasztok! Íme a 10. fejezet, ami tartogat egy kis meglepetést is. Úgy döntöttem az 1. évad 20 fejezetből fog állni, így már csak 10 van hátra. Remélem ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket, véleményeket kommentek formájában nyugodtan hagyhattok magatok után. Köszönöm a figyelmet, jó olvasást :) 

Reggel különösen kipihenten ébredtem fel, de amikor kinyitottam a szemem egy olyan tárggyal találtam szembe magam, ami tegnap még nem volt. Be voltam takarva egy rózsaszín, puha, meleg takaróval. Az első gondolatom az volt, hogy miért van Hanknek rózsaszín takarója a második pedig, hogy miért tette rám? Pislogtam párat, hogy megszokjam a reggeli fényt, ami az ablakon szűrődött be. Felültem az ágyon, vagyis a kanapén és megdörzsöltem a szemem. Csörömpölést hallottam a konyha felől, gondoltam biztos Hank az, ezért odasétáltam. Háttal állt nekem, de amikor megköszörültem a torkom felém kapta a fejét.

- Jó reggelt! – szólaltam meg először, mivel Hank tekintete már messze nem a szememnél kalandozott.

- Neked is, csináltam reggelit! – tette az asztalra a tojásrántottát.

- Tudsz főzni? – emeltem fel a szemöldököm.

- Ö, nem, de próbálkoztam. – rántott vállat.

- Van gabonapehely? – kérdeztem.

- Ne már, Stella! Legalább kóstold meg! – biztatott.

- Várj, előtte gyorshívásra állítom a mentősök telefonszámát! – piszkáltam.

- Nagyon vicces kedvedben vagy ma… - engedett el egy mosolyt.

Én is megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, majd leültem az egyik székre, ami éppen szimpatikus volt nekem. Hank elém tette egy tányért és szedett bele bőségesen a tojásrántottából. Elmormoltam egy köszönömöt és megkóstoltam Hank „próbálkozását”. Bármennyire fájt beismerni, de finomabb volt, mint amit én általában szoktam csinálni.

- Miért is nincs még feleséged?! – tettem fel egy költői kérdést és elnevettem magam, hogy lássa nem gondoltam komolyan a kérdést.

- Volt… - mosolyodott el.

Ahogy kimondtam úgy bántam is meg a kérdést. Mindig belemártom az orrom valakinek a magánéletébe, de ha már ez fordítva történik nem tetszik. Valahogy eltalálom a kínos témákat, pedig nem áll szándékomban. Arcomról lefagyott a mosoly, ahogy láttam Hank arcán átfutni az érzelmeket, mintha minden rossz emléke a házassága során a szeme elé került volna, szörnyen szégyelltem magam, amiért ilyen dolgot kérdeztem, pedig csak egy dicséretnek szántam volna, ha eljutott volna odáig a beszélgetésünk. Az elképzelésemben így hangzott volna a párbeszédünk:

- Miért is nincs még feleséged? – kérdeztem, miután lenyeltem a falat tojásrántottát.

- Fogalmam sincs. – nevetett volna fel Hank.

- Pedig egy olyan férfinak, aki ilyen jól főz kellene lenni. – ejtettem volna el a bókom.

Így gondolatban sokkal jobban hangzott, mint ami valóban elhangzott. Lehajtottam a fejem, nem tudtam volna Hank szemébe nézni azután, hogy ilyen dolgot mondtam/kérdeztem.

- Stella, semmi baj, már nem egyszer voltam házas. – nevet fel Hank.

- Nem akartam illetlen lenni. – piszkáltam az ujjaim az asztal alatt.

- Nem voltál az. – rázta meg a fejét.

Felpillantottam rá, láttam az arcán azt a bizonyos mosoly, amitől teljesen megnyugodtam. Folytattuk az evést, miután végeztem hátradőltem a széken és várakozóan néztem rá.

- Remélem ízlett a reggeli. – szólal meg.

- Igen, finom volt. – mosolyodok el.

- Ennek örülök. – iszik bele a poharába, ami vízzel volt megtöltve.

Tudtam, hogy ma fel kell keresnek Jack-et, de nem tudtam eldönteni, hogy szóljak-e Hanknek, vagy inkább hallgassak és sunyiba menjek el a gyorsétterembe? Mielőtt meg tudtam volna szólalni Hank telefonja megelőzött. Felvette, majd kiment a konyhából, magamra hagyva a gondolataimmal. Volt egy olyan érzésem, hogy munka ügyben hívták, ami annyit jelentene számomra, hogy nem lesz itthon, így nem is kell neki megemlítenem, hogy fel szeretném keresni Jack-et. Mire észbe kaptam már visszatért és kapkodva pakolta le az asztalon levő edényeket.

- Hagyja csak, majd én megcsinálom… - álltam fel és a mosogatóhoz siettem.

- Hagyja? – kérdezte hitetlenül.

- Hagyd csak. – javítottam ki.

- Így mindjárt más. – mosolyodott el elégedetten.  – Nekem most el kell mennem pár órára, de ha bármi baj van nyugodtan hívj fel és jövök! – fordult felém az ajtóból.

- Csak nyugodtan, megleszek egyedül is. – nem tudtam titkolni az arcomon kiülő mosolyt, ami talán elárul mindent.

- Rendben. – mondta bizonytalanul.

- Akkor, szia! – intettem, majd visszafordultam a mosogatóhoz és megengedtem a vizet.

Mire visszanéztem az ajtóba már senki nem volt ott. Azzal az energiával, amivel megnyitottam a vizet el is zártam és a fürdőszobába siettem. Felkaptam azokat a ruhákat, amiket tegnap levettem – mivel nem volt más – és összefogtam a hajam. Fogkefét nem találtam, ezért csak szájvízzel öblítettem ki a szám, majd az ajtóhoz siettem. Megdöbbentem, amikor megpróbáltam kinyitni, de nem ment. Bezárt. Ehhez semmi joga nem volt! Az idegesség úrrá lett rajtam, nem gondolta, hogy majd túljár az eszemen? Ilyenkor szerencsésnek éreztem magam, amiért földszintes házban lakik, a szobájába siettem és kinyitottam az ablakot. Nemes egyszerűséggel vetettem át az ablakkereten a lábam, majd elrugaszkodtam és már éreztem is a biztos talajt a lábam alatt. Otthon is volt, amikor kiszöktem az ablakon, mert papa mindig a nappaliban nézte a tévét esténként és soha nem akart elengedni bulizni, persze milyen lett volna a főiskolás évek bulizás nélkül? Ahogy sétálgattam az úton a gondolataimban folyamatosan az járt, hogy minek mentem én főiskolára? Semmi értelme nem volt, ha már ki is rúgtak, mert kirúgtak, vagy nem? A következő utam az őrsre fog vezetni, nem lehet, hogy nincs munkahelyem, hiszen nem tettem semmi olyan dolgot, amiért okuk lett volna kirúgni. Utólag belegondolva annak sem látom sok értelmét, ha elmegyek az őrsre, hiszen úgyis elmegyek Portlandből, akkor miért kellene nekem itt munka? Sietősen lépkedtem a gyorsétterem felé, valamiért elsőre odataláltam, pedig Hank háza teljesen más környéken volt, mint az enyém. Olyan érzés tört rám, mintha már kiskorom óta Portlandben éltem volna, pedig nem. Belöktem az üvegajtót a gyorsétteremben, majd beléptem és körbenéztem. Sok ember fogalt helyet, mindenki különböző ételeket evett, voltak, akik csak beszélgettek egy kóla vagy kávé fölött. Jack-et sehol sem láttam, pedig a haja és szeme összetéveszthetetlen. Leültem egy szabad asztalhoz és vártam. A tekintetem egyszer sem vettem le az ajtóról, hátha belép, de nem. Minden egyes érkező vendégnél felkaptam a fejem és reménykedve pillantottam az ajtóhoz, de sosem ő lépett be rajta. Az asztalt bámultam, amikor egy idős bácsi ült le velem szembe.

- Elnézést, kisasszony, nem gond, ha leülök ide? – kérdezte barátságosan.

- Nem, csak nyugodtan. – mosolyodtam el halványan.

- Látom, hogy vár, vagy keres valakit. – állapított meg, miután belekortyolt a kávéjába.

- Én… csak beszélni szeretnék valakivel. – mondtam bizonytalanul.

Ennyire feltűnően nem néztem az ajtót, hogy egy idős bácsi, akinek már a szeme sem igazi így rájöjjön. Biztos voltam benne, hogy több van annál, mint látás, amit ismét nem tudnék épp ésszel felfogni.

- Kivel? Talán ismerem és tudok benne segíteni, tudja már kiskorom óta itt élek, és még egyszer sem hagytam el a várost. – mondja büszkén.

- Jack Morris-t keresem, beszélni valóm lenne vele. – mondtam ki kisebb gondolkodás után.

- Én megmondtam, hogy tudok benne segíteni, de nem vagyok benne biztos, hogy örülni fogsz, amit most mondani fogok… - szürcsölt a kávéjába.

- Azért mondja csak! – bólintottam.

- Jack egy hete elköltözött az apjához, mert az anyja sajnálatos módon meghalt. Jaj, de jó asszony volt Fernanda, mindenkinek csak segíteni akart, tudja ő orvos volt! – sajnálkozik.

- Elköltözött? – fogtam fel, amit valójában mondott.

- Igen, de a bátyja még itt van Portlandben! – suttogja. – Ó, bárcsak ő ment volna el, borzalmas egy fiú, mindenkivel rosszba van, folyton verekedik és erőszakoskodik a lányokkal! – mondja még halkabban. – Képzelje egyszer az unokámnál is bepróbálkozott, kék-zöld foltosan jött haza! – süti le a tekintetét.

- És nem jelentette fel? – kérdezem normál hangerőn, de csendre intett.

- Ne ilyen hangosan , kisasszony! – suttogja. – Ezeket nem tőlem tudja. – tette hozzá.

- És mi a neve ennek a bizonyos fiúnak? – kérdezem halkan.

- Alex. – mondja némi undorral a hangjában. – Alex Morris. – mondja ki a teljes nevét, aztán nyel egy nagyot.

- Hol lakik Alex Morris? – kérdezem még mindig halkan.

- Azt ne akarja meg tudni! – rázza meg a fejét ijedten. – Esze ágában se legyen odamenni! – teszi hozzá.

- Figyeljen, kedves öntől, hogy aggódik, de rendőr voltam, tudok magamra vigyázni. – mosolyodok el. – Muszáj beszélnem valamelyik testvérrel, nagyon fontos, kérem mondja el, hol lakik! – kérlelem.

- Autóval fél óra az út innen, a forgalomtól függően, gyalog viszont elég messze van. – kezdi egy sóhaj után. – Morris birtok, a város szélén helyezkedik el, egy hídon átkelve már látni fogja a hatalmas házat, amiben a szörnyeteg rejtőzködik egyes egyedül! – mondja halkan.

- Rendben, köszönöm a segítségét! - mosolyogtam rá hálásan, majd fel akartam állni, de megfogta a karom.

- Vigyázzon magára, veszélyes az a fiú! - nézett fel rám aggódó tekintettel.

- Vigyázni fogok! - bólintottam és az ajtó felé sétáltam.

Fellélegeztem, amikor kiléptem az utcára az emberek közé. Nem sikerült a tervem, már csak abban reménykedek, hogy ez a bizonyos Alex tud majd nekem segíteni, bár nem vannak róla valami jó véleménnyel. Őszintén szólva egy kicsit tartok attól, hogy mi fog azon a birtokon történni, de ami még jobban aggaszt, hogy hogyan fogok odatalálni. Elindultam egy úton, ami kissé elhagyatott volt, hiszen ha már birtokról beszélünk a város szélén gondolom nem valami forgalmas úton találok oda. Végigsétáltam az úton, egy parkban kötöttem ki. Kivert a víz, szédülni kezdtem, ezért egy padhoz lépkedtem, amire leültem és hátradöntöttem a fejem. Tudtam, hogy ez csak egy mellékhatás a megivott orvosság után, amiben meg is bizonyosodtam, amikor hányingerérzet tört rám. Nem volt erőm felállni és egy bokor mögé menni, ezért félrehajoltam és kiadtam magamból, ami kikívánkozott. Becsuktam a szemem, amikor láttam a vért a földön, bár ezt nem említette meg Rosalee. Ez mindössze fél óráig tartott, majd felegyenesedtem és mély levegőt vettem. Valamivel jobban érzetem magam, de még nem volt elég erőm felállni. Tovább kellett mennem, nem ülhettem itt tétlenül egy kis hányinger miatt, feltápászkodtam és a köves úton kezdtem el sétálni. Minden lépésnél megrogyott a térdem, a gyomrom mintha bukfenceket vetett volna, de nem foglalkoztam vele. Kijutottam a parkból, ami különös módon üres volt ebbe a szép időben. Valakitől segítséget kellett kérnem, hiszen teljesen tanácstalanná váltam egy kereszteződést látva. Ha egyenesen mentem volna egészen a belvárosba kötöttem volna ki, balra fordulva egy étterem utcájában, jobbra pedig csak házak lettek volna.  Szerencsésnek éreztem magam, amikor megláttam egy fiatal lány babakocsit tolni bal oldalról. Nem gondolkoztam, rögtön odasétáltam hozzá.

- Ne haragudj, segítenél nekem? A Morris birtokot keresem, meg tudnád mondani merre van? - szólaltam meg magabiztosan.

- Innen elég messze van, jobbra mész egészen az utca végéig, ott pedig balra van egy földút, azon kell végig menni és már ott is van a... - gondoltam félbeszakítom, hiszen már minimális ismerettel rendelkeztem.

- A híd. - fejeztem be a mondatát.

- Pontosan. De miért akarsz te oda menni? Fernanda meghalt, Jack elköltözött, Robert pedig New Yorkban van. - sorolta a neveket. - Már csak Alex van ott, akit hidd el jobb lenne elkerülni... - néz le a földre.

- Nekem muszáj vele beszélnem, ez nagyon fontos. - nézek a szemébe, miután rám vezeti a tekintetét.

- Rendben, én csak szóltam... - mondta elhalt hangon.

- Köszönöm a segítséget! - erőltettem magamra egy mosolyt, majd elköszöntem tőle és elindultam jobbra.

Egyre kíváncsibb lettem Alexre, bár egy kicsit tartok tőle, hiszen mindenki - legalábbis akikkel eddig beszéltem - csak rosszat mondanak róla, pedig van egy olyan érzésem, hogy valójában csak rosszul ismerik őt.

****

Az utca nagyon hosszú volt, már szürkült, mikor a földúthoz értem, mondjuk a késői órába az is benne van, hogy minden második padnál megálltam és leültem pihenni. Valahogy nem éreztem magam 100%-osan jól. A föld minden lépésemen porzott a meleg idő miatt, egy autó sem ment erre, egy ház sem volt a közelben, amitől kicsit megrémültem. Egy nagy fatáblával találtam szembe magam, amibe a "Morris Birtok" volt belevésve, amiből tudtam, hogy jó helyen járok. A hányingerérzet azóta sem szűnt meg, de igyekszem nem arra gondolni, hogy bármelyik pillanatban elhányhatom magam. Észrevettem a híd korlátját, majd sietősebbre vettem a tempót, hiszen nemsoká teljesen sötét lesz és nem fogok visszatalálni. Ahogy egyre közelebb kerültem a hídhoz a feszültségem egyre jobban nőtt, vajon mit fog hozzám szólni Alex? Bántani próbál majd? Fogalmam sincs mit kellene tennem most, már az is megfordult a fejemben, hogy vissza kellene fordulnom, de valami azt súgja, hogy ne tegyem meg. Egy alakot láttam a híd lábánál, megtorpantam egy helyben, a lábam lecövekelt a talajban és nem tudtam mozdulni. Muszáj volt tennem valamit, nehogy elmenjen és akkor majd kopoghatok be az ajtón. Erőt vettem magamon, vettem egy mély levegőt és sietősen az alak után mentem, aki bizonyára Alex. A híd közepén járhatott, amikor meghallotta a sietős lépteim. Ismét megtorpantam, amikor megállt és hátranézett a válla felett.

Fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak. Őszintén kevésbé volt ijesztő, mint aminek elmondták őt. Középhosszú, dús, szőkésbarna haja keretezte az arcát, az igéző kék szempárba pillantva végigfutott a hátamon a hideg. Csak bámultunk egymásra percekig, egyikünk sem szólalt meg, pedig meg kellett volna. Ismét mély levegőt vettem és megtörtem a síri csendet, ami közénk telepedett.

- Te vagy Alex Morris, igaz? – kérdeztem bizonytalanul és előreléptem egy lépést.

- Ki más? – kérdezte rekedtes hangon. – Miért jöttél ide? – tette hozzá.

Ebből az egyetlen kérdésből levontam, hogy nem egy vendégszerető típus, amit megértek, hiszen egyedül él egy nagy házban és az emberek sincsenek róla jó véleménnyel, ennek nyomán pedig nem is járnak ide olyan gyakran gondolom.

- Beszélni szerettem volna veled. – álltam a tekintetét, amivel minden egyes porcikámat végignézte.

- Beszélj. – mondta végül, miután tekintete megállapodott barna szememben.

- Jackről szeretnék beszélni. – mondtam bizonytalanul.

- Az öcsémről? Mit csinált? – fogta meg a fejét. – Már elköltözött az apánkhoz, nincs itt! – tette hozzá ingerülten.

- Pontosan ezért jöttem ide. – bólintottam.

- Hogy találtál ide? – tette karba a kezét.

- Kértem némi… eligazítást. – kerestem a megfelelő szót.

- Szóval megkérdezted az embereket, hogy merre van ez az átkozott birtok? – kérdezte idegesen, mire csak bólintottam. – Kemény csaj lehetsz, ha nem ijedtél meg attól, amit az emberek mondtak. – jelent meg egy vigyor az arcán.

- Nem szeretheti az embert mindenki. – rántok vállat.

- Ez igaz.. – mosolyodik el. – Ismered Jack-et? – vált témát, aminek kifejezetten örültem.

- Volt egy kis… problémánk. – kerestem a megfelelő szót.

- Problémátok? – vonta fel a szemöldökét.

- Igen. – bólintok. – Ő… szóval… hát… - dadogtam. – Megharapott. – böktem ki végre.

Alex szeme elkerekedett, az ajkai elnyíltak, ezzel tudtomra adva meglepettségét. A reakciója elárulta, hogy tud mindenről, hogy ő tudja mi volt Jack és talán ő is az, ő választ adhat a kérdéseimre. Pontosan ezért jöttem ide, hogy megtudjak mindent. Szólásra nyitottam a szám, de egy szó sem jött ki a torkomon, megcsapott egy hideg szél, minek hatására kirázott a hideg. Vacogni kezdtem, a hideg egyre jobban áradt szét a testemben, olyan érzés járt át, mintha betettek volna egy fagyasztóba. Súrolni kezdtem a kezeim, hogy felmelegítsem, de semmi értelme nem volt, ugyan olyan hideg maradt. Alexre pillantottam, aki értetlenül nézett rám. A tekintetem az arcára vezettem, amin tisztán látszott a rémület, mielőtt elindult volna felém. A szemeim ólomsúlyúak lettek, maguktól csukódtak le, majd egy puffanással értem földet.

***

A fejem puha felületen volt, a szemem viszont nem mertem kinyitni. Fogalmam sem volt arról, hogy hol lehetek, pedig biztos voltam benne, hogy valahol a Morris Birtokon. Bátorságot vettem magamon, hiszen nem feküdhetek itt egész nap, vagy éjszaka, kinyitottam a szemem. A látásom homályos volt, nem láttam tisztán a helyiséget, ahol voltam. Próbáltam felülni, de egy kéz visszanyomott az ágyra. Meghökkentem, nem mozdultam egészen addig, ameddig fel nem néztem az illetőre.

- Jól vagy? – kérdezte Alex.

- Igen. – szólaltam meg elhalt hangon.

A szám borzasztóan száraz volt, bármire képes lettem volna ott, abban a pillanatban egy pohár vízért.

- Hozok egy pohár vizet! – állt fel Alex.

- Oké… - suttogtam.

Végigfutott a gondolatomban, hogy hány lányt, vagy fiút haraphatott meg Jack, hogy olyanok legyenek, mint ő. Alex tudta, hogy víz kell nekem, ezek szerint nem én vagyok az első, aki megpróbált „kigyógyulni” abból az állapotból, amit Jack okozott. Már csak az a kérdés jár a fejemben, hogy vajon Alex is ugyan olyan, mint Jack? Nem volt időm tovább gondolkozni ezen, ugyanis Alex egy pohár vízzel a kezében tért vissza a helyiségbe.

- Tessék! – adta a kezembe.

- Köszönöm. – mondtam hálásan, majd miután felültem nagyokat kortyoltam a vízből.

Semmi sem eshetett jobban az életemben, mint most ez a pohár víz, aminek mellesleg kiittam az összes tartalmát, az üres poharat pedig visszaadtam Alexnek. Hálásan rámosolyogtam, majd próbáltam felállni, de ismét visszanyomott az ágyra. Mellettem ült, a lábam lelógott a földre, alaposabban körbenéztem a szobában, a falak pirosak voltak, a függönyök fehérek, a padló pedig le volt csempézve fekete márványkővel. Fogalmam sem volt, hogy miért mondtak ilyen dolgokat Alexről, eddig egy átlagos fiúnak tűnik, aki egyedül maradt és ez fáj neki.

- Honnan ismerted Jack-et? – töri meg a csendet, amit eddig észre sem vettem.

- Egy gyorsétteremben találkoztunk, adott sebtapaszt, mert vérzett a kezem. Ott kerestem először, de egy bácsi mondta, hogy már elköltözött és gondoltam megkereslek téged, hátha tudsz nekem segíteni. – hadarom.

- Segíteni? – vonja fel a szemöldökét. – Elegem van, hogy az öcsém után takarítsam el a piszkot, amit okoz, oldd meg, ha már egyszer hagytad, hogy megharapjon! – áll fel és kezd el kiabálni.

Ekkor megértettem, hogy miért mondanak róla annyi rosszat. Őszintén szólva eléggé megijedtem a hirtelen felindulásától olyannyira, hogy összerezzentem az ágyon. Legszívesebben elrohantam volna, ha tudnám, hogy merre van a kijárat, de valószínűleg az első folyosón eltévednék, hiszen azt mondták nagyon nagy ez a ház, én pedig alapból nem vagyok a tájékozódás nagymestere.

- Menj! – kiabál hangosan. – Menj el! – mutat az ajtó felé.

- Nem, ameddig nem válaszolsz a kérdéseimre! – álltam fel, így valamivel nagyobb voltam. – Honnan tudtam volna, hogy meg fog harapni, hiszen nem kutya! Annyi dolgot láttam már, hogy elmegyógyintézetben voltam, aminek a felére nem emlékszem, mellesleg megtámadtak a saját kertemben, előtte pedig megharaptak az utcán a sötétben, szóval ha nem akarsz az öcséd után takarítani, talán belegondolhatnál egy kicsit a helyzetembe! – kiabálok magamból kikelve.

- Mondd el a kérdéseidet én pedig válaszolok. – mondta nyugodt hangon egy sóhaj után.

- Mi volt ő? – teszem fel az első kérdésem.

- Vérszívó. – néz mélyen a szemembe.

- Vér… mi? – értetlenkedek.

- Te tényleg nem tudsz semmiről? – nevet fel.

- Ha tudnák mindent most nem lennék itt. – mondom halkan.

- Vérszívó volt, akárcsak apa, azért költözött hozzá, mert ők jobban megértik egymást. – mondja fájdalommal teli hangon.

- Te… te is az vagy? – kérdezem dadogva.

- Nem. – rázza meg a fejét. – Ahogy anya sem volt az. – teszi hozzá.

- Vannak más… - kezdtem volna bele a kérdésembe, de magakadtam. Rájöttem, hogy így nem lehet befejezni egy mondatot, ezért újrakezdtem. – Más ilyen valami is van? – formálom újra az értetlen kérdésem.

- Úgy érted keverékek? – vonja fel a szemöldökét.

- Ha te mondod… - ülök le az ágyra.

- Szóval semmiről nem tudsz, de mégis látod őket. – állapítja meg a helyzetet.

- Akkor te is látod? – csillan fel a szemem.

- Nem, én nem vagyok Grimm. – rázza meg a fejét.

- Ez meg mi a fene? Többször hallottam már, olvastam is róla, de ez nem lehet valóság! – mondom hitetlenül.

- Attól még lehet valóság, mert más. – érvel.

- De ez akkor is lehetetlen! – cáfolom ismét.

- Nem lehetetlen, csak eddig még nem láttad. – rázza meg ismét a fejét. – A szüleid nem mondták el neked, hogy mi vagy? – teszi karba a kezét.

- A szüleim meghaltak. – jelentettem ki.

 - Én nem tudtam... - nézett le a földre.

- Tudom, de azért is vagyok itt, mert valaki nem mondja el nekem az igazat. - terelem vissza a témát arra, amiért most itt vagyok.

- Ismered a város Grimmjét? - vonja fel a szemöldökét.

- Fogalmam sincs. - rántok vállat. - Olyan, mintha tudna mindent, ami velem történik, de nem mondja el. - teszem hozzá.

- Rossz dolog őrültnek hinni magad. - ül le mellém.

- Te ismered ezt az érzést? - nézek rá kérdőn.

- Túl jól. - mondja ki pár perc gondolkodás után.

- Elmeséled? - kíváncsiskodtam.

- Nem. - vágta rá rögtön.

- Rendben... - néztem le a földre.

- Tudod, nehéz dolog egy olyan dolgot elmagyarázni, amit még én magam sem értek. - kezdett el fészkelődni.

- Csak az igazságot szeretném tudni. - néztem mélyen a szemébe.

- Az igazságot? - ismétli meg a kérdést. – Az igazság az, hogy minden, amit látsz valóság és nem képzelődés, eszed ágába se merd gondolni, hogy ez az egész csak képzelődés! – néz rám jelentőségteljesen.

- De olyan különös… - válaszolom teljesen sokk alatt állva.

- Attól, hogy az még igaz lehet. – húzza fel a szemöldökét.

- Szóval Nick tud erről, de nem mondja el nekem? – tettem fel szinte magamnak a kérdést, hiszen ő úgysem ismeri őt.

- Ezek szerint. – ránt vállat.

- Beszélnem kell vele! – állok fel az ágyról.

- ÉS mégis mit mondanál neki? Hogy tudom az igazat, te egy Grimm vagy? – áll fel ő is.

- Pontosan ezt fogom neki mondani. – válaszolok értetlenül.

- Látom nem vagy jártas a piszkos dolgokban. Az ilyen embereket ki kell játszani. – jelenik meg egy vigyor az arcán.

- És hogyan játsszak ki egy nyomozót? – teszem karba a kezem.

- Út közben elmagyarázom! – fogja meg a karom és maga után kezd húzni.

Eleinte nem akartam vele menni, ezért akaratosan próbáltam megállni egy helyben, amikor is ezt észrevette szorított a fogásán, ami már fájdalmas volt, ezért úgy döntöttem, hogy nem ellenkezek vele, így valamivel lazított fogásán. Egészen kihúzott a házból, amit meg kell hagyni elég nagy volt, majd egy fekete autó felé tuszkolt. Kint már javában sötét volt, de nekem a gondolatom már messze járt a sötétségnél, egészen addig, amit Alex mondott. Megnyugodtam, hogy nem zakkantam meg, viszont meg is rémültem, amiért mindez igaz és továbbra is látni fogom őket. Beültem az első ülésre Alex fekete autójának, majd elindult. Különös érzés járt át, Alexet nem ismerem, idegen számomra, most mégis itt ülök az autójában és Nickhez tartok vele azok után, amiket hallottam róla. Valamiért nem érdekelt, ebben a szituációban nem, ugyanis most semmi sem normális, mondhatni teljesen a feje tetejére állt a világom. Minden amiben eddig hittem köddé vált, a legrosszabb rémálmaim pedig valósággá váltak, mindez egy hónap leforgása alatt.

- Bátor dolog volt, hogy idejöttél hozzám annak ellenére, hogy milyen véleménnyel vannak rólam itt. – szólalt meg Alex.

- Nem érdekelnek mások véleménye, mindenkinek lehet rossz napja és, ha valakit pont akkor kezdenek el zaklatni biztosan nem a legkedvesebb formáját mutatja. – fordultam az ablak felé, nem voltam képes belenézni különösen kék szemeibe, túl ijesztőek voltak.

- Jobb, ha ebben a hitben maradsz. – nevetett fel.

- Szerintem is. – motyogtam.

Itt megrekedt a kommunikációnk, egyikünk sem szólt semmit, csak néha kellett igazítanom Alexet a városban, hogy hol is lakik Nick, de még így is több, mint fél órát bolyongtunk a városban. Egy mély levegőt vettem, amikor leparkolt Nick háza előtt, már szálltam volna ki, de Alex megfogta a karom, ezzel megakadályozva a tettem.

- Mi az? – fordultam felé.

- Nem is vagy kíváncsi arra, hogyan csavard ki belőle az igazságot? – kérdezi felvont szemöldökkel.

- De, kíváncsi vagyok. – tettem karba a kezem.

- Szóval, bemész hozzá, elhiteted vele, hogy teljesen őrültnek hiszed magad és öngyilkos akarsz lenni. Erre ő megrémül és kitárja neked az igazságot, ha mégsem ez történik tévedtem és nem ő a Grimm. Én egyébként idekint fogok várni. – ismerteti velem a „tervét”, majd miután elmondta hátradőlt az ülésen.

- Rendben. – bólintottam.

- El ne szúrd! – néz rám szúrós szemekkel.

- Nem fogom. – jelent meg egy magabiztos mosoly az arcomon.